Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 8

tágra nyitotta, mintha azzal is enni akarna és epekedve, beteg vágyban ny?gve kunyorált.
--Hozzál bel?le. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
--én odamenjek?
--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kik?p?m, csakhogy a számba vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem bel?le.
--De fiam.
A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most j?tt meg. A mikor meghallotta, hogy mir?l van szó, lelkendezni kezdett s pálinkag?zzel vegyesen ontotta magából a szót.
--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem gyermekség az. Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a tojással. Menjen csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készül?désén, a hogy a kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul, rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és azután egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának és kopasztotta, némelyik vessz? már egészen csupaszon hajladozott rajta, majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél s füty?lt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az egész kicsi udvart magába nyel? sóhajtás ereszkedett volna le a házon, fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a ki a konyhán csoszogott el?re-hátra.--Nézzen utána...
Az asszony rá sem hallgatott.
--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
--Mibe?
--Hát a mit az ur csinál. Majd j?n mindjárt. Csak kell neki beszélgetni egy kicsit, nem kaphatja f?l az ételt, aztán hogy csak j?jj?n, mint egy paraszt. Vagy igen ?
--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos k?vezeten s kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan asszony az ablak m?g?tt, egyéb id?mér? hijjában, számlálni kezdett hangosan: egy, kett?, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig komorabban ... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel, hogy gyorsan, szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte dobálta az indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura j?tt ki, de csak a küsz?big. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, odaadta az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber f?lugrott a székr?l és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és rikácsolt bel?le a düh:
--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
--Hát beszélget. Csak nem j?het ki, mint egy suta, hogy meg se k?sz?nje.
--Ne k?sz?nje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés leesett a f?ldre s tehetetlenül verg?dni kezdett, mint valami beteg veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy megérteni lehetett a gy?nge szavát:
--Ott ragad. Annak a n?nek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz velem, Istenem, Istenem...
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül szólott rá, ha kicsuklott melléb?l a sirás.
--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd j?n, mulat még egy kicsit...
Egyszerre aztán j?tt az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. F?lvette a kabátját, fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
--Hát szervusz, most már csak szaladjak...
--Jól mulattál?
--Lik?rt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...
--Hazaj?ssz korán?
--Persze, amint lehet.
Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást er?ltetett s okvetlenül meg akarta még ?lelni az embert.
--Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.
--Nem, de hát mit akarsz?
--Csak hallgatózzál majd az ajtó el?tt. Ne nyiss be mindjárt.
--Jó, jó.
Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. El?sz?r csak úgy véletlenül találkozott ?ssze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s azzal végz?d?tt a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével, hogy a szép, nagy asszony el?rehuzta az ablakon a függ?nyt s csak az egyik szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra. Az pedig tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a vénasszony el?tt a beszédet, csak magában motyogott, keservesen ny?gve, mintha f?beverték volna és kábult lenne:
--Végem van, végem van...
Mikor este hazaj?tt az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte el? a szekrényb?l, ?lt?zk?d?tt és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru mosolygással találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a szegény kis nyavalyásra:
--De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.
Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.
--Nem állok utadba.
--Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?
--Nem állok utadba.
A férfi bevágta maga után az ajtót