Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 6

az eszében s úgy mosolygott, mint egy csendes ?rült. A gyár el?tt megszólították a csend?r?k:
--Hogy hivnak?
--Vas József.
--Mit keresel az utczán?
--Hát csak úgy járok.
--Eredj haza, a mig jó dolgod van.
Haza nem akart menni. úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb léptekkel indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra ellankadt s úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor. Kétszer is elment a házuk el?tt, látta, hogy világosság van odabenn, talán éppen vacsorát ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment be. A nélkül, hogy tudta volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már nem látott házakat maga k?rül, szétnézett, t?rülgette a szemét, hogy jobban lásson s megdobbant a szive, mikor balra észrevette a temet?t.
--én Istenem, hát idekerültem?--kérdezte magától s elindult a halmok k?z?tt megkeresni az apja sirját. A fellegek m?gül el?derengett egy kis holdvilág, k?nnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon kij?n majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet f?maggal, akkor majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra és szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból ?sszerótt keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s egyebet motyogott a fogai k?z?tt.
--Látod ?reg, nem jól van az, hogy úgy el?re mentél. Most is élnél, együtt lennénk.
Rémülten kapta f?l a fejét, mikor lépteket hallott a háta m?g?tt s a kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csend?r j?tt. Az uj sirok k?rül czirkáltak. Mire azonban megállottak el?tte, visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek ?k is. Hogy ide j?tt, abban ugyan semmi rossz sincs.
--Mit akarsz itt?--kérdezte az egyik csend?r.
--Hát csak kij?ttem. Apám van itt alattam.
A csend?r gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gy?ngéden odébb tolta s ? is leült a sirra.
--Adj egy kis helyet.
Intett a társának is, hogy ülj?n le. Egy darabig hallgatva ültek egymás mellett, vontatottan indult meg egy-két szó k?z?ttük. A fiu huzódott, félszegen mindig t?bb, t?bb helyet adott a másik kett?nek, azok pedig fáradtan, komoran bámulták maguk el?tt a f?ldet.
--?reg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a f?ldbe.
--Olyan hatvanas.
Az id?sebb csend?r gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is végignézte a fiút, a mig szólott.
--Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?
--Az, az, ismerte talán?
A csend?r megl?kte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit hallott bel?le: a kapuban, de erre f?lkapta a fejét.
--Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.
A csend?r gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne mondjam?--de mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán, mégis elmondta.
--Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel ?sszej?tt az ?reg. Meg kellett neki halni.
A fiu utána mondta:
--Meg, meg.
Kiváncsian mérte tet?t?l talpig a csend?rt, tudni akarta, hogy hogy néz ki egy ilyen ember. A csend?r tovább beszélt:
--Miért j?tt oda... ?reg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa. Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.
--Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a csend?r?kre is, elszomorodtak. A fiu j?tt elébb szóhoz, megint az apjáról beszélt és most már sírt is.
--Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint maga.
A csend?r intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a maga dolgairól.
--én már megmondottam mindent. Hiába er?lk?dünk, az urak csak azt csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat k?sz?nhet most a gyár maguknak, tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen maga káplár úr olyan jó embernek látszik.

A SüTEMéNY
A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar k?zepén koppasztott le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda a bejárónénak, a ki a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket. A háta m?gé is tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az ablaküveghez támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép nagy fekete szeme volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen gyermektesten, a mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és kezekkel, mintha a gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon nehezen birta magát. Utolsó napjaiban volt annak az id?nek, a mire az anyaság k?vetkezik az ?r?m?kkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a gyermek szopik, mig kapkod a leveg?ben, a mikor már gyermek az a sejtés, a mi most remegés, félelem, nyugtalanság és ?r?k?s halálos képzel?dés. Aztán tükr?t kért a bejárónétól, a kit most egy-két hónapra fogadott melléje az ura, és csinosította magát. Kül?nféle maradék pántlikákat csokrozott ?ssze a sovány nyakán meg a mellén, a hajába is k?t?tt egy v?r?s máslit, vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a mit ?sszefogott. Aztán friss fehér réklit vett el? a szekrényb?l, ny?g?tt,