Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 5

csend?rkáplár mellbevágta a puska agyával. Az ütést?l elszéd?lt s támolyogni kezdett, valamit keresett, a mibe megfogódzzék. Ránczos, barna homlokáról folyt az izzadtság s kis szemei nyilás után kutattak, a hol elszaladhasson. A zsandárok kiabáltak, el?került a hadnagy is és vezényelt, de a t?meg már nem hallott semmit, csak nyomta el?re az el?lállókat.
A kis ?reg kétségbeesve tett egy-egy lépést s gy?nge lábait megtámasztotta a küsz?b?n. Visszaakart tartani mindenkit. Esedezve nézett a zsandárokra s még egyszer elmotyogta nekik, hogy: bocsássák be ?ket, hiszen mindnyájan szegény emberek. Mikor bel?kték a küsz?b?n, félre akart hárítani utjából egy szuronyt, kétségbeesve nyomta oldalra a puskacs?vet s mutatta, hogy nem tehet róla, utána j?nnek. Még annyit látott, hogy a melléb?l ki?mlik a vér s egy utolsó, szemrehányó tekintettel végigesett a küsz?b?n. Szomszédai is melléje buktak s az utolsó hang, amely átkísérte ?ket err?l a világról a másikra, a csend?r?k sortüzének d?rrenése volt, mintha csak az ? tiszteletére süt?tték volna el a puskákat.
II.
Most már vér is folyt, sok vér. G?z?lg? v?r?s tócsák aludtak meg a kapu el?tt s folytak el keskeny, kanyargó árkokban a k?vek k?zt. Az emberek elfordították tekintetüket s megátalkodott tekintettel, ?sszeszorított ajakkal mentek tovább. A kapu el?tt asszonyok és gyermekek jajveszékeltek, egyenkint eresztették be ?ket az udvarra s átadták nekik a halottjaikat. A sebesülteket benn ápolták a gyárban, a nagy sz?v?terem megtelt ágyakkal, melyek k?zt f?l és alá járt egy-két csend?r. Délután megkezd?d?tt a temetés. A csend?r?k párosával, komolyan kisérték el a koporsókat, mintha ?k is a gyászolókhoz tartoznának. Egy másik csapat egy csomó munkást lánczra f?zve hajtott be a városba, a falu pedig mintha megdermedt volna, nem mert mozogni. A kocsmákba, a s?ntés mellé csend?r?k szállásolták be magukat s fegyvereiket egy-egy üres hordóhoz támasztva, figyeltek. Némelyiknek egy-egy pillanatra leragadtak a szemei, de a másik f?lrázta. Negyvennyolcz óra óta nem aludtak. A hadnagy álmosan járta sorba a posztokat, halvány volt a fáradságtól meg a sok vért?l. Néha azon vette észre magát, hogy sirni szeretne és sóhajtott.
Egy kocsmában mégis ?sszever?d?tt néhány munkás. Itt csend?r se volt, nem jutott mindenhova. Csendesen ittak, suttogva beszéltek s az elfügg?nyz?tt ablak m?g?tt is ?sszedugták a fej?ket, komor arczczal cserélve ki egy-egy szót s keresve valamit a füstben. Mikor egy nyulánk, sz?ke fiatal ember belépett k?zéjük, ?sszenéztek s némelyik sóhajtott. A fiatal ember a kis szürke munkás fia volt. Szomoruan ült le az asztal végére, elfogadta a bort, de nem tudott inni. Gyorsan pislogott, hogy ne sirjon s csak egy-egy szóval válaszolt a kérdésekre. Legjobban szerette volna, ha nem háborgatják.
--Hát eltemettétek?--kérdezte az egyik munkás.
--El.
--Ott volt a zsandár is?
--Ott.
--Nem vágtad agyon?
A fiatal ember csak intett a fejével, hogy: nem. A másik mosolyogva méregette végig a szemével s mutatni akarta, hogy kevésre becsüli.
--én leüt?ttem volna az ?kl?mmel.--Mutatta sz?r?s, durva kezeit s ujra mondta:--az ?kl?mmel. A fiu elgondolkozott, hosszasan bámult bele a pohárba s mikor f?lemelte a fejét, azt kérdezte:
--Hát azután?
A másik f?lvonta a vállát s ivott:
--Az mindegy. A mi azután j?n, az nekem semmi, hanem a zsandárt leüt?ttem volna.
--Nem jól tetted volna, nem jól--er?sítette a fiatal ember s a t?bbihez fordult, mintha igazságot kérne. De azok nem adtak neki igazat. Egy másik is mutatta az ?klét, az asztalra vágott s ? is elmondta, hogy mit tett volna.
--Leüt?ttem volna az ?kl?mmel a zsandárt. A czudar, hogy mer odaj?nni?
Sokáig hallgattak. A kis szürke ember fia gondolkozott, a maga igazságát mérte ?ssze a másikkal s a végén nem adta meg magát s míg beszélt, látszott rajta, hogy nagy átalakulás ment benne végbe tegnap óta.
--én is gondoltam rá--mondta--de nem jól tettem. ?k az er?sebbek. Most már látom, hiába minden. Hát ha leüt?m a zsandárt, mi lesz? Engem is leütnek. Hát a kis fiam, abból mi lesz? Abból embert kell csinálni, nem olyant, mint a milyen szegény ?rd?g az apja, hanem urat.
--Mégis leüt?ttem volna!--állitotta konokul a másik.
--Le, mert nem vesztettél semmit.
--Hát az ?csém, ott fekszik a zsandárok k?zt a kórházban.
--Meggyógyul, de az én apámat már sehogy se tudod felk?lteni.
Nem annyira a beszéd, inkább a végtelenül szomorú arcz hatott a t?bbire. Elhallgattak.
--S még vissza akarnak hivni, mondta végre az egyik s rámutatott a falon függ? sárga hirdetésre.
--én vissza is megyek, ha bevesznek, mondta csendesen a fiatal ember.
--Te?--riadtak fel a t?bbiek.
--én hát!--s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte megvetni ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.
--Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?
--Nem szól ? már semmit.
Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap alatt nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a t?bbihez:
--Jertek ti is vissza.
Az egyik elkiáltotta magát:
--Mi? Hogy mi menjünk vissza?!
A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legel?sz?r szólott, megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:
--Leüt?ttem volna az ?kl?mmel a zsandárt. A czudar, oda mer j?nni.
III.
A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy merre megy. Mindig az apja járt