Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 4

el. Nincs igazam, szégyenlem magam, hogy telebeszéltem a fejét bolondsággal. Mit csinálunk mi ketten.--Hátra huzódott és intett, hogy csak menjen, menjen a leány. A szegény fiatal embert pedig lázassá tette a sok beszéd, egyszerre megrémüli, mikor már a leány a küsz?bre tette a lábát, utána rohant s megfogva a kezét, visszahuzta.
--Vagy maradjon, de aztán legyen készen mindenre. Szegények leszünk, kinevetnek, megvetnek.
Karjaiba fogta, a leány mosolyogva sírt a vállára hajolva. Nem szólottak semmit, csak ?lelték egymást, mintha féltek volna, hogy most mindjárt elr?ppen a másik.

A SZTRáJK.
I.
A bácsi kenderfinomító-gyárban egy hete szünetel a munka. Az elmúlt szombaton deputácziót küldtek a munkások az igazgatóhoz s béremelést k?veteltek. Az igazgató a legkerekebben visszautasította ?ket s csend?rségért telegrafált a parancsnoksághoz. Ezzel nem szabad késni, mert kés?bb aztán nagyon megbánhatja az ember. A tüzeket kioltották az egész gyárépületben, raktárak, gépház, m?helyek kapuira a zár mellé f?ltették a lakatokat is. Kizavartak az udvarból minden oda nem tartozót s elnémult az egész telep. A munkások a gyár kantinjai helyett szétoszlottak a falubeli kocsmákban, szónokoltak, ittak s kimondták, hogy gazember az, a ki munkába áll, mig k?veteléseiknek eleget nem tesznek. éjfélkor már az asszonyok is énekeltek, szemérmetlen, részeg t?megek ?lelkeztek a füstben s egy részük az asztal alatt hemperegve, teljesen elázva kezdte élvezni a szabadságot. Az igazgató s a gyár hivatalnokai átvirrasztották az egész éjszakát családjaikkal együtt. Tizenkét órakor begyültek valamennyien a nagy tanácsterembe s az igazgatóné teát szolgáltatott fel az egész társaságnak.
Másnap reggelre megérkeztek a zsandárok.--A kapus páholyába három legénynyel beült az ?rmester s a falu is tele lett szuronynyal. Csak a rendet tartották fenn, nem elegyedtek semmibe, a mi a sztrájkolok k?zt folyt. ?rizkedtek attól, hogy magukra vadítsák ezt a most már mindig részeg t?meget s ha néhány nagyhangú rendetlenked?t elfogtak, éjjel, titokban szállították be ?ket a városba.
Egyszer aztán a sztrájkolókhoz beállított a szükség. Kevés megtakarított pénzük volt és azzal is ugy bántak, hogy: vigye az ?rd?g, most már ugy is mindegy--f?lették, f?litták s hamarosan elfogyott. Kezdtek kijózanodni. Keser?ség, düh fogta el ?ket. Az okosabbak megtanították ?ket, hogy mennyire igazuk van és hitvallássá vált k?z?ttük, hogy most már semmi sem segít, csak a kitartás. Soknak már kenyérre valója se volt, éhesen, szomjasan csavarogtak a t?bbi k?zt s mikor hiába vártak segítséget, sehonnan se j?tt, a tehetetlen ember vak dühével vetették bele magukat a nyomorba, káromolták a czudar világot, a mely d?lj?n ?ssze, mert úgy se ér semmit; eladták a hátukról az utolsó zubbonyt kenyérért és pálinkáért s aztán kábultan várták, hogy mi lesz. Lassan-lassan levetk?z?tt az egész t?meg. Az elvesztegetett czókmókjaikkal eldobálták maguktól azt a kevés józanságot és megfontolást is, a mi addig meg volt bennük s a rettenetes nyomorúságban magával ragadta ?ket a láz, az éhes ember ?rj?ngése. Most kezdtek csak igazán félelmesek lenni. Ha az igazgató úr a csend?rhadnagygyal s hátuk m?g?tt néhány szuronyos legénynyel végigment a falun, visszaborzadt némely arcztól s mikor folyton ismétl?dtek ezek a tekintetek, az ? arcza is fehér lett, mint a kréta s szinte menekülve ment vissza a gyárba. A hadnagynak izgatottan magyarázta meg, hogy most már nemsokára baj lesz, a faluban szerte pedig hirdetésekkel ragasztatta tele a falakat s tudtára adta a munkásoknak, hogy egy heti ideje van még mindenkinek, hogy viszatérjen a gyárba. Némi engedményeket is igért az esetre, ha j?v?re ilyen rendzavarás t?bbé nem t?rténik. Ez csak olaj volt a tüzre. A vezérek a hirdetések nagy sárga papirosát lobogtatva, szónokoltak a kocsmákban s tele ordították a szegény nyáj fejét azzal, hogy fél a gyár, megijedtek. Most már csak azért se térnek vissza. Minden kell, vagy semmi. A szegény embernek is olyan igazsága van, mint az úrnak. ?k eleget koplaltak, majd kikoplaltatják az urakat is. Egymás után ugráltak fel az asztalra szónokolni, a t?meg belefulladt a sok szóba s az általános hangulat magával ragadott mindenkit.
--Megmutatjuk nekik!--ezzel váltak el egymástól s ezzel j?ttek ujra ?ssze. Némelyiket már ingre vetk?ztette a nyomor, ezekb?l rohammal d?lt a szó és a káromkodás s ha rájuk nézett az ember, igazán azt hitte, hogy igazuk van. Forrott, sistergett az egész t?meg, mint egy izzó katlan s egy este nekimentek a gyárnak. Mig a nagy kaput d?ngették, valaki f?lrántotta belülr?l a kis ajtót és csend?r?k állották el a küsz?b?t. A kik az els? sorokban állottak, megh?kkentek kissé a szuronytól, de hátulról nyomták ?ket, nem lehetett visszatérni. A hadnagy kiállott emberei elé s revolvert tartott a kezében. Halavány volt, tanácstalanul nézett végig a sok ember feje f?l?tt s mikor a t?meg a falhoz szorította, ujra visszament az udvarba, a nélkül, hogy valamit rendelkezett volna. A t?meg zugott, csak a legk?zelebb állók szavát lehetett kivenni.
Egy ?reg, kis szürke ember állott az els? sorban, élénk szemeivel jobbra-balra nézett s menekülni szeretett volna. Már nem lehetett, remegett az izgalomban, mig el?re tolták egy-egy lépéssel s mikor már látta, hogy okvetlen?l a szuronyok k?zé jut, reszketve szólott a csend?r?kh?z:
--Eresszetek be testvér, ti is szegény emberek vagytok.
Hátulról mindig el?bbre tolták, egy