Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 3

a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.
Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg el?bb s nagy volt hangjában az er?.
--én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is kell, hogy küzdj?n valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a szivünket s nem elzárni. Ez a f?ld, ugy a milyen, soha se fog f?lemelni, sok benne az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az anyag a m?vészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála, becsület, jóság, természet--semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették az emberek, hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem. Legyen más az okos, én csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a mint ma már csak kevesen tudnak.
A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta, hogy még beszéljen a fest?. Az pedig elgondolkozott s ?ntudatlanul babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak kezet egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani akart volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.
Lenn nem találta otthon az apját s ?rült, hogy egyedül maradhatott egész este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már bes?tétedett, csak a s?tétben gondolkozott a divány támlájára d?lve. Valahogy igy gondolta ? ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a t?megb?l. Megtisztulni, megtisztulni!
K?rülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte, hogy milyen messzire van t?le. Magasan f?l?tte áll s valami megvetésfélét érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit, utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond gy?ny?rk?dni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha meg akarta volna tanulni az egészet. Perczr?l-perczre érezte, hogy mennyire távolodik azoktól, a kikkel együtt él s ha eddig valamennyire vonzódott hozzájuk, most üresség maradt a vonzalom helyén a szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa olyan tanok, a melyek korlátot emelnek k?zte és a t?bbi ember k?z?tt. A t?bbi ember pedig els? sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s mig magában f?lépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen apja van. Behivta a cselédet.
--Ha apám hazaj?tt, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg vagyok.
IV.
Másnap nem ment f?l az atelierbe, félelmet érzett magában. Még folyton tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki el?l s csak magában szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de ?ntudatosan. Harmadnap már f?lment, de a kép keveset haladt. Sokat beszéltek most már k?zelebbr?l, egymás mellé ülve. A férfi néha kipirult, a magáéban felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta, mint egy idegen országból j?tt szép szavu apostolt s tágra nyitott mély szemeiben látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a melylyel a fiatal ember védi a maga igazságát.
Megértették egymást teljesen a maguk kül?n világában s zavarólag hatott rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott. Egymás után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, ?r?mmel találkoztak ujra s ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig rajtuk. Mikor a fiatal ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt. Egyszerre eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is, kevesebbet szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A szegény leányt lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s egész más kifejezést vett f?l az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A fest? nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt magától.
Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s el?bb elment. Lassan haladt le a lépcs?k?n s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A fest? utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a szemei el?l.
--Szegény gyermek...
--Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan ?szinték, mint eddig,--mondta egyszer a leány s megteltek a szemei k?nynyel.
--Miért? De igen...
--Miért nem beszél nekem t?bbé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép volt...
--De nem igaz.
--Nem! ?n mondja ezt? ?n?
--én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül vagyunk milliók k?z?tt, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha lázadók vagyunk, legázolnak minket, sokan vannak.--Kis szünetet tartott, keresett érveket ehhez az uj okoskodáshoz, de nem tudott meggy?z?dés nélkül ugy beszélni, hogy a leány el is higyje, a mit mond. Kapkodott erre-arra, érezte, hogy gy?nge s ez elkeserítette. Mit tudjon mondani ennek a leánynak, a ki ugy néz rá most is, mint a papra.--Az az igazság, hogy gyengék vagyunk, a mi fajtánk kihalt már, vagy átalakult. én is azon az uton vagyok, hogy más ember legyen bel?lem. Megjózanodtam, nem akarok áldozatul esni egy olyan vallásnak, a miben nem hisz senki.
--én hiszek.
--Mi ketten, de aztán mutasson még valakit, Senki sehol... Mi lesz bel?lünk. Ketty, menjen szépen haza, hagyjon engem