Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 2

sincs, hogy ki tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán megfeszültek az idegei, ugy eltelt gonddal az agya. Hiába gondolkozott, el se tudta képzelni, hogy honnan vehetne pénzt. K?zel volt a megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére a fülledt leveg? s a nagy gond. A t?prengésben megfájult a feje, majdnem ?ntudatlanul botorkált ki az ajtón s le a lépcs?k?n, ki az utczára.
Künn a szállingó hópelyhekkel küzd?tt egy kis márcziusi napfény, mintha kerget?znének a sugarak a hóval, csupa játék az egész leveg?. Egy gyerek megl?kte futtában, de ezt észre se vette, csak ment el?re, maga se tudta merre. Bejárt egy csomó utczát, a csip?s hideg megkékítette arcza halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél. Betévedt egy m?árushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint belépett az ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se hallgatta a hebegését.
--Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem el?legekre van építve.
--A nélkül nem dolgozhatom...
--Szomorú, de nem tehetünk róla.
Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis ?nérzete is, a mit eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, ?nmagának csak nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy élni, a leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még? Ezen t?prengett, mire hazaérkezett.
II.
Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal el?tt állott s érdekl?dve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatk?nyvben. A m?vész abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor volt a k?nyvbe rajzolva. Rongyos nagykend?, vén olasz modellek, ellesve az akadémia el?tti hidegben, éhes gyermekek, akikr?l czafatban lógott le a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy verg?d? élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele egy-egy vázlatba, rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán, hogy nagyon meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit f?lvetette, amikor f?lnyilott az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt, hanem egyszerüen, természetesen k?sz?nt?tte a fest?t.
--Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam ?nre, de nem akartam a lépcs?n utját állani.
--Ki ?n, kisasszony?
--A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.
--Valami ujat izent talán az apja?
--Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom ?nt valamire kérni.
--Mi az?
--Fessen le engem.
A fest? elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi olyasmi, amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a palettájára, azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka vászon, egy pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a leány, de mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt felelte hát neki, ami épen az ajkaira j?tt.
--Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem nagy zavarból ment ki, csakhogy ha el?legesen is nem segít rajtam, hozzá sem tudok kezdeni a képhez.
A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ?tven márkás bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztend?vel id?sebb lenne.
--Szívesen adok rá el?leget s apámtól azt is tudom, hogy ?n szegény. De ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy gondot fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy tetszik.
--K?sz?n?m, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.
A fest? f?lhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak. Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett, valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány felj?tt, elkezdték a munkát.
III.
Mikor a piktor k?zbe-k?zbe letette a palettát, sokat beszélgettek. Mindenr?l ?ssze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra munkához kezdjenek. A lány azt mondta:
--Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.
--Hát a képpel mi lesz?
--Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva kapja meg.
--Nem sokat t?r?dik a képekkel?
--Semmit.
Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a fest? megkérdezhette:
--De a leányával igen?
--Velem se nagyon,--mondta a lány s keser?en legyintett kezével a leveg?be. Nem tartozom az üzlethez, ? pedig csak üzletember. Egész nap nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis, gorombáskodik itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki. Tehetek amit akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki az mindegy.--Egy kicsit elmélázott, hátrad?lt a széken és sóhajtva beszélt tovább.--Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne olyan üres az életem, mint most. érzem, hogy senki se áll hozzám k?zel. Kár is beszélni ilyesmir?l, mert csak nagyon elkeseredem s azért nem változik semmi.
A fest? szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni valami s?tétebb szinnel. Inkább a f?ldet nézte, mint a vásznat, nagyon elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.
--Igy van mindenütt, fogy a szivünk s n? az eszünk. Komoly dolog ez, nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ?n állapotára mondom, talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom napról-napra mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet. A ki nem érti