szomszéd
falra, egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit
elmosódott a figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a
szépség, meg az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával
valahonnan belülrõl, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva
egy csomó habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm
a szájába az ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette,
mosolyogva, gyöngéd beczézéssel s megevett egyet a tetejébõl, aztán
meg letette az egész garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy
csak egy pillantásig is törõdnék az udvarral, visszament a szoba
szürkeségébe. Csak éppen a szép, kövér vállai látszottak még, a mint a
derekán rengve tovább úsztak bele a sötétbe és utána világított a tele tál
fánk, a jó élet, a hizás.
A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre.
A szája is tátva maradt, kifeketéllettek belõle a rossz fogai és
összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy
harapnia kell belõle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:
--Mit bámulsz? Még megkivánod...
Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni
akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.
--Hozzál belõle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
--Én odamenjek?
--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba
vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belõle.
--De fiam.
A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A
mikor meghallotta, hogy mirõl van szó, lelkendezni kezdett s
pálinkagõzzel vegyesen ontotta magából a szót.
--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a
szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem
gyermekség az. Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a
tojással. Menjen csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülõdésén, a hogy
a kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul,
rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az
udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan
illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és
azután egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának
és kopasztotta, némelyik vesszõ már egészen csupaszon hajladozott
rajta, majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél
s fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen
mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az
egész kicsi udvart magába nyelõ sóhajtás ereszkedett volna le a házon,
fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a
ki a konyhán csoszogott elõre-hátra.--Nézzen utána...
Az asszony rá sem hallgatott.
--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
--Mibe?
--Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni
egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jõjjön, mint egy
paraszt. Vagy igen ?
--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy
nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten
s kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan
asszony az ablak mögött, egyéb idõmérõ hijjában, számlálni kezdett
hangosan: egy, kettõ, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig
komorabban ... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel,
hogy gyorsan, szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte
dobálta az indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd
kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött ki, de
csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, odaadta
az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult
keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a
konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a
székrõl és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és
rikácsolt belõle a düh:
--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
--Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se
köszönje.
--Ne köszönje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés
leesett a földre s tehetetlenül vergõdni kezdett, mint valami beteg
veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az
asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy
megérteni lehetett a gyönge szavát:
--Ott ragad. Annak a nõnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz
velem, Istenem, Istenem...
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül
szólott rá, ha kicsuklott mellébõl a sirás.
--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön,
mulat még egy kicsit...
Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal
igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját,
fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
--Hát szervusz, most már csak szaladjak...
--Jól mulattál?
--Likõrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...
Continue reading on your phone by scaning this QR Code
Tip: The current page has been bookmarked automatically. If you wish to continue reading later, just open the
Dertz Homepage, and click on the 'continue reading' link at the bottom of the page.