Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 8

szomszéd
falra, egyszerre az ablakhoz jött a szép asszony is. Egy kicsit
elmosódott a figurája a két üvegen keresztül, de azért látszott rajta a
szépség, meg az egészség és az étvágy. Nagy tál fánkot hozott magával
valahonnan belülrõl, bizonyosan a konyháról, egymás tetejébe dobva
egy csomó habkönnyü, nekipirult drága süteményt, a mit egyszerre töm
a szájába az ember s nem is érzi, hogy eszik. Még nézegette,
mosolyogva, gyöngéd beczézéssel s megevett egyet a tetejébõl, aztán
meg letette az egész garmadát az ablak párkányára és a nélkül, hogy
csak egy pillantásig is törõdnék az udvarral, visszament a szoba
szürkeségébe. Csak éppen a szép, kövér vállai látszottak még, a mint a
derekán rengve tovább úsztak bele a sötétbe és utána világított a tele tál
fánk, a jó élet, a hizás.
A szegény kicsi asszony, a bádogosné, éhesen meredt rá a süteményre.
A szája is tátva maradt, kifeketéllettek belõle a rossz fogai és
összecsattogtak, a mikor már sokáig nézte a finom ételt. Érezte, hogy
harapnia kell belõle, vagy mindjárt meghal. Az ura rámordult:
--Mit bámulsz? Még megkivánod...
Az asszony mohón még a szemeit is tágra nyitotta, mintha azzal is enni
akarna és epekedve, beteg vágyban nyögve kunyorált.
--Hozzál belõle. Csak egyet. Csakhogy beleharapjak...
--Én odamenjek?
--Menj, az isten is megáld. Aztán inkább kiköpöm, csakhogy a számba
vegyem... Belebetegszem, ha nem eszem belõle.
--De fiam.
A bejáró asszony éppen el volt a háztól egy kicsit és most jött meg. A
mikor meghallotta, hogy mirõl van szó, lelkendezni kezdett s
pálinkagõzzel vegyesen ontotta magából a szót.

--Jaj, drága lelkem, ha kívánja, hát adni kell neki, mert rámehet a
szegény lelkem asszony egészen. Csak menjen uraság, nem
gyermekség az. Az ilyen asszony kivánós. Ugy kell bánni vele, mint a
tojással. Menjen csak, menjen, hozzon neki vagy hármat.
A bádogos nem szívesen indult el. Meglátszott a készülõdésén, a hogy
a kabátja ujjával a kalapját kefélte, meg a hogy határozatlanul,
rákészülve arra, hogy bármelyik pillanatban hátrafordul, végigment az
udvaron. A tulsó ajtóban is megállott még egy pillanatig s olyan
illedelmesen kopogtatott, mintha igazán valami urhoz menne be--és
azután egészen csend lett. A szél megint nekifeküdt a gyérlevelü fának
és kopasztotta, némelyik vesszõ már egészen csupaszon hajladozott
rajta, majd meg az udvaron kerekedett egy kis tánczra a sok aszott levél
s fütyölt hozzá az eresz alatt a csatorna és aztán megint egészen
mozdulatlan lett a világ, elült még a por is és mintha lassu, nagy, az
egész kicsi udvart magába nyelõ sóhajtás ereszkedett volna le a házon,
fájni kezdett a kicsi asszonynak a csend.
--Hol ül olyan sokáig? Nézzen utána,--mondta a bejáró asszonynak, a
ki a konyhán csoszogott elõre-hátra.--Nézzen utána...
Az asszony rá sem hallgatott.
--Jaj lelkem, csak nem ártom bele magam.
--Mibe?
--Hát a mit az ur csinál. Majd jön mindjárt. Csak kell neki beszélgetni
egy kicsit, nem kaphatja föl az ételt, aztán hogy csak jõjjön, mint egy
paraszt. Vagy igen ?
--Nem, nem, de most már nem is kell semmi. No, menjen utána...
Ezt mondta még néhányszor, mig ráhatározta magát az asszony, hogy
nekimenjen az udvarnak. Lustán csoszogott végig a piszkos kövezeten
s kopogott a tulsó ajtón. Aztán várt egy darabig s a kis formátlan
asszony az ablak mögött, egyéb idõmérõ hijjában, számlálni kezdett
hangosan: egy, kettõ, három, négy--és lassan mormogott tovább mindig

komorabban ... tizenkilencz, husz, huszonegy ... aztán meg dühvel,
hogy gyorsan, szakadozottan lihegett bele s kis, lapos mellét szinte
dobálta az indulat, a mig számlált, a fejébe tolult a vér s most már majd
kiszakította az arczát a forróság... Végre nyilt az ajtó s az ura jött ki, de
csak a küszöbig. Egy tányéron néhány fánkot hozott magával, odaadta
az asszonynak s újra becsukta az ajtót. Az asszony visszaindult
keresztül az udvaron. Cseppet se sietett, aztán hallszott, hogy nyitja a
konyhaajtót és csoszog befelé s a kicsi szegény némber fölugrott a
székrõl és iramodott feléje, belevágva magát szekrénybe, asztalba és
rikácsolt belõle a düh:
--Vissza! Vissza! Nem kell, egye meg... Mit csinál ott annyit?
--Hát beszélget. Csak nem jöhet ki, mint egy suta, hogy meg se
köszönje.
--Ne köszönje, nem kell--mondja meg neki. S a kis szegény teremtés
leesett a földre s tehetetlenül vergõdni kezdett, mint valami beteg
veréb... Lassankint csendesedett le, a mikor vizet is adott neki az
asszony s ekkor már csak panaszkodott pihegve, alig-alig hogy
megérteni lehetett a gyönge szavát:
--Ott ragad. Annak a nõnek kell a szép ember, ott tartotta. Mi lesz
velem, Istenem, Istenem...
A vénasszony visszasegítette a székre, melléje állott és türelmetlenül
szólott rá, ha kicsuklott mellébõl a sirás.
--Nem olyan világ szépe, lelkem, hogy ilyen lármát csináljon. Majd jön,
mulat még egy kicsit...
Egyszerre aztán jött az ember. Zavarban volt egy kicsit s ezt azzal
igyekezett elpalástolni, hogy hebehurgyán sietett. Fölvette a kabátját,
fejébe csapta a kalapot s rá se nézett az asszonyra, mig bucsuzott.
--Hát szervusz, most már csak szaladjak...
--Jól mulattál?

--Likõrt adott, finom, édes pálinkát, meg beszélgettünk...