Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 9

--Hazajössz korán?
--Persze, amint lehet.
Az asszony fakó kis madárarczára kaczér mosolygást erõltetett s
okvetlenül meg akarta még ölelni az embert.
--Már mindegy, egy perczig még maradhatsz.
--Nem, de hát mit akarsz?
--Csak hallgatózzál majd az ajtó elõtt. Ne nyiss be mindjárt.
--Jó, jó.
Délután szemmel tartotta egymást a két asszony. Elõször csak úgy
véletlenül találkozott össze a pillantásuk, aztán egymásba tapadtak s
azzal végzõdött a fojtogató, gyilkos verekedés a szemek mérgével,
hogy a szép, nagy asszony elõrehuzta az ablakon a függönyt s csak az
egyik szélén hagyott egy kis nyilást, hogy átnézhessen a szomszédra.
Az pedig tompa fájással bámult át az udvaron és mert szégyelte a
vénasszony elõtt a beszédet, csak magában motyogott, keservesen
nyögve, mintha fõbeverték volna és kábult lenne:
--Végem van, végem van...
Mikor este hazajött az ura, csak nagyon szomorúan mosolygott reá és
nézte, hogy mit csinál. Az ember az új holmiját szedte elõ a
szekrénybõl, öltözködött és lopva pillantott az asszonyra, a mikor azt
hitte, hogy az nem veszi észre. De mindig azzal a szomoru
mosolygással találkozott, a mi zavarba hozta s végre is rákiabált a
szegény kis nyavalyásra:
--De jó kedved van. Folyton vigyorogsz.
Az asszony mellére ejtette a fejét s keservesen sóhajtott.

--Nem állok utadba.
--Mit, nem állasz utamba? Hogy mondod?
--Nem állok utadba.
A férfi bevágta maga után az ajtót s a konyhában kezdett el kiabálni:
--Utamba? Hát micsoda utamba? megyek a hova akarok...
A kapuig úgy ment, hogy kopogott a sarka a kövezeten s azután a kicsi
asszony csak érezte, hogy valahol itt van a közelben, de nem hallotta.
Egy kicsit még bámult a homályba s aztán egyszerre csak maga se tudta,
hogy mi következik s lefordult a székrõl, mint egy lötyögõs kis
tarisznya. A fejét belevágta az asztal lábába s alig hogy érezte, csak
éppen kábult volt s megveszekedett forgatagba szaladt össze a feje
fölött a világ.

KÕMÛVESEK
Borus, kesergõs idõ volt, hosszu, már tizennégy nap óta tartó
napfogyatkozás. Egy haragos, fekete felleg folyton eltakarta elõlünk a
napot, az esõ hidegre csapolta le a levegõt, néha egy kis hó is hullott alá,
vagy jég kopogtatta meg az ablakot és augusztus közepén fölvettük a
télikabátot s befûtöttünk a kályhába egy kis tavalyi szénnel. Egy
barátom, az ablakom alatt elszaladva, a prémes gallérból fölkiáltott
hozzám: No nesze természet, süsd meg!--Szóval föl volt fordulva
minden. Én is éreztem a többivel, hogy be vagyunk csapva, ez se nem
nyár, se nem õsz, valami habarék a négy évszakból összetéve. Olyan
fekete, hideg és vizes, hogy elmegy benne mindentõl az ember kedve,
csak bámul, vár valami változást és fázik.
Az utcza túlsó oldalán építenek. Ezelõtt két hónappal egy szegény kis
viskó szégyenkezett a nagy puszta telken, ma már két emeletnyire
haladtak a nagy bérházzal. A télre készen kell, hogy legyen az egész
négyemeletes épület, sietnek vele. Mindennap kétszer-háromszor látom
erre hajtani a pallért. Kis kocsija van, elül magas, széles üléssel és egy

mindig izzadt, nagy fekete ló van befogva. Egy-két perczre megáll, s
szalad tovább. Közben háromszor is megnézi az óráját, s lihegve
kapaszkodik föl a bakra, hogy újra kezébe vegye a gyeplõt. Az épülõ uj
ház egy egész világot vett el elõlem. Ugy éreztem magam, mintha falun
laktam volna. A kis ház teteje fölött elnézhettem, mig csak ellátott a
szemem, messze ki a vidékre, tul a gyakorlótéren, tul a vasúti vonalon,
egész a ködös kék hegyekig. Jól visszahúzódva a szobába, nem láttam a
többi emeletes házat, csak a nyilt, szabad világot. Innen kaptam a
levegõt is, mindig üdét, frisset, egy-egy kis szelet, az esõ után nedves,
borzongató, de azért kellemes párát s nagyon megérezte a lelkem az
építkezést. Mintha a fejemlágyára hordták volna azt a sok téglát,
amibõl fölépítik ezt a négyemeletes polgári kaszárnyát, ugy nyom a
nagy lárma, s elkedvetlenít ez az elhízott, aranylánczos ur a kopott
kocsijával s a lovával, a mely olyan fekete, mintha valami temetkezési
társulat szolgálatában állott volna eddig.
Nagy futásra, amelynek már a hangjából ki lehet érezni, hogy a futók
menekülnek, jajveszékelés lármájára az ablakhoz szaladtam.
Eszeveszetten, nagyokat ugrálva lefelé, rohant le egy ember az
állványról. Ez volt az utolsó a falon, a többiek már mind félkörben
állottak az utczán s töprengõ tartózkodással bámultak a falakra.
Némelyiknek tisztán leolvastam az arczáról, hogy szeretne egy lépést
elõre tenni, de nem mer. Az asszonyok tátott szájjal, nehezen lihegve
huzódtak meg a férfiak háta mögött, s csak lassan indult meg a beszéd,
pár szó, mintha féltek volna megzavarni a levegõt.
--Befelé hajlott, láttam,--mondta egy öreges, meggörnyedt vállú
asszony s ledobta válláról a nehéz téglahordó kast.
--Ropogott is,--tódította a második s mindjárt akadt több is, aki hallotta
ropogni a falat. Több hang összevegyült, már egyszerre beszéltek:
--Megfagyott a vérem...
--Alig birt a lábam...
Megkerülve a telket, elõjöttek azok is, akik a hátsó falhoz hordták a
meszet és téglát. Kérdezték, hogy mi baj s arra újra elkezdõdött a

szegény tudatlan emberek kevésszavú beszéde, hogy: ropogott is,