Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 7

a
bejárónénak, a ki a konyhán tett-vett, hogy adja a lába alá a kis széket.
A háta mögé is tétetett, egy párnát s kicsi, sovány, szintelen fejét az
ablaküveghez támasztva, üresen bámult tovább maga elé. Pedig szép
nagy fekete szeme volt, az egyetlen szép és nagy azon a kicsi fejletlen
gyermektesten, a mi éppen csak akkorácska volt a piczi lábakkal és
kezekkel, mintha a gyermekiskolából vitték volna férjhez. Nagyon
nehezen birta magát. Utolsó napjaiban volt annak az idõnek, a mire az
anyaság következik az örömökkel, a mosolygó megelégedéssel, mig a
gyermek szopik, mig kapkod a levegõben, a mikor már gyermek az a
sejtés, a mi most remegés, félelem, nyugtalanság és örökös halálos
képzelõdés. Aztán tükröt kért a bejárónétól, a kit most egy-két hónapra
fogadott melléje az ura, és csinosította magát. Különféle maradék
pántlikákat csokrozott össze a sovány nyakán meg a mellén, a hajába is
kötött egy vörös máslit, vastagabb volt a szalag, mint az egész tekercs a
mit összefogott. Aztán friss fehér réklit vett elõ a szekrénybõl, nyögött,

mig ide-oda vonszolta magát, fölvette s azután megint elhelyezkedett a
széken az ablak mellett és bámult a világba megtört, bágyadt nézéssel,
mintha vizes hályog ereszkedett volna szemére. Az asszony ki- és
bejárt és csörömpölt a konyhán az edénynyel s aztán becsapta maga
után a külsõ ajtót s elment valamerre egy kicsit. Egy délelõtt
tizenötször is elszaladt egy kicsit s pálinkaszag ömlik a szájából, ha
visszajön. Olyankor a kicsi madárasszony zsebkendõt tömött az arczára
és szenvedett. Szólani azonban nem mert, mert ha a vénasszony itt
hagyná, egészen egyedüli maradna egy doromboló nagy lusta
macskával, a kit nem lehet átküldeni a tudományos asszonyságért, ha
már egyszer ugy adja az isten, hogy ott kell hagyni az ablakot.
Délben hazaszaladt az ura egy kis félórára. Csak éppen hogy
hamarosan bekapta az ebédet, a mit a vénasszony fõzött, s már menni is
akart vissza a munkába. Szigorú rend van a gyárban, tiz percz késés öt
hatos, húsz percz egy forint büntetés, ha még tovább késik, akkor be se
menjen többet. A férfi szép, nagy legény volt, egy kicsit tulságosan
katonás, amolyan altisztes intelligencziáju, kemény vonásokkal. A
mesterségére nézve bádogos. Jó munkáju, józan ember, a ki egy
szoknyában vette magához a kis leányt és bebutorozkodott, a maga
emberségébõl, meg éves lakást tartott kétszáztiz forintért. Mikor ujra el
akart menni, az asszony a nyakába csimpaszkodott, lehúzta magához és
remegve csókolta--és suttogott neki.
--Estére talán itt lesz. Állj meg majd az ajtóban s hallgatózz. Majd
rikkant egy nagyot.
--Gondolod?
--Talán... Egy kicsit megállott a szive verése, rémület szaladt végig az
arczán...--De hát én, vajjon hol leszek én?
A férfi indulatosan vágott közbe. Nem akart goromba lenni, de már
annyiszor hallotta ezt a sejtést és annyira nem tudta megérteni, hogy
dühbe jött, ha ujra ismételte az asszony.
--Ugyan ne beszélj marhaságot!--mondta.--Itt leszel, hát hol lennél, itt...

--Vagy másutt.
--Fenét!... De észrevette, hogy a kicsi test megvonaglik s mindjárt sirás
lesz a feleselésbõl, hát erõsen a karjaiba szorította az asszonyt s nagy,
mohó csókokat nyomott a nyakára, ott, a hol finom rövid hajszálak
váltak ki a kis czopfból, a mi mint valami finom szõke szálakból
összesodort kötélvég esett végig az asszony hátán a fehér réklin. Mikor
mégis csak megindult a homályos szemekbõl a köny, az ölébe vette és
csitította.
--No fiam, hiszen tudod, hogy nem komolyan veszem... Csak mérges
vagyok, hogy annyit emlegeted... No, ne sirj... ugy megsajnál az ember,
ha még sirsz is.
--De megházasodol ujra, ugy-e meg?
--Bolond vagy. Hagyj nekem az ilyesmivel békét.
Hallgattak s a férfi az asszony feje fölött átnézve, szintén a szomszéd
falra bámult. Ott is volt két ablak, valami olyasféle kis lakásnak a
szemei, mint amilyen az övék volt. Abban a partájban egy
lokomotiv-vezetõ lakott, a ki Budapesttõl Predeálig utazott, meg vissza,
aztán aludt egyet itthon s ujra ment Predeálra meg vissza. Csak a
felesége volt itthon, egy nagyon szép, széles csipõjü, vállas kövérkés
asszony, a kinek halovány, urias fehér volt az arcza. Sok regényt
olvasott kék táblás könyvekbõl és sokat és jó ételeket evett. Szeretett
jól élni, hozzátartozott ez a polgárias nyugalomhoz, a miben igy
egyedül élt a vándor urával, aki mindig halálra fáradtan jött meg s mig
a vacsorájából az utolsó falatokat ette, már aludt. Gyermek se volt a
házban, még egy macska se és csak éppen néha jöttek látogatóba a
szomszédasszonyhoz élemedettebb urféle népek, akikrõl rosszat
suttogott az udvar. De ez inkább azért történt, mert a szép asszony nem
igen elegyedett össze az udvar egyéb népeivel. Örökké bezárkózva
olvasta a regényeket és ha szép drága ruhában elment hazulról,
megemelintette a csipkés szoknyáit az árok fölött, ahová a szegény
asszonyok öntik ki a mosogató vizet és ugy hordta a fejét, mint a páva.
Ez rosszul esett a szegény népeknek és szivesen beszéltek hát rosszat a
lokomotiv-vezetõnérõl, a kit különben maguk között csúfondárosan a

nagyságának neveztek.
Mig a szegény kicsi fakó Terka meg az ura átbámultak a