Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 6

csendesen a fiatal ember.

--Te?--riadtak fel a többiek.
--Én hát!--s most már valami dacz is vegyült a szavába, kezdte
megvetni ezeket az embereket, a kik nem tudják megérteni.
--Hát a szegény apád vajjon mit szólana hozzá?
--Nem szól õ már semmit.
Vette a kalapját és indult. Már a járásán is látszott, hogy egy nap alatt
nagyon sokat vénült. Támolygott s alig találta meg a kilincset. Az
ajtóból még egyszer visszafordult s komolyan szólott a többihez:
--Jertek ti is vissza.
Az egyik elkiáltotta magát:
--Mi? Hogy mi menjünk vissza?!
A másik hozzá akart vágni egy poharat. Annak, a ki legelõször szólott,
megint a temetés jutott az eszébe, mert újra elmondta:
--Leütöttem volna az öklömmel a zsandárt. A czudar, oda mer jönni.
III.
A szegény fiu pedig elbódorgott az utczákon, maga se tudta, hogy
merre megy. Mindig az apja járt az eszében s úgy mosolygott, mint egy
csendes õrült. A gyár elõtt megszólították a csendõrök:
--Hogy hivnak?
--Vas József.
--Mit keresel az utczán?
--Hát csak úgy járok.
--Eredj haza, a mig jó dolgod van.

Haza nem akart menni. Úgy tett, mintha szót fogadna, gyorsabb
léptekkel indult el lefelé az utczán, de mikor már nem láthatták, ujra
ellankadt s úgy húzta maga után a lábait, mint a megvert komondor.
Kétszer is elment a házuk elõtt, látta, hogy világosság van odabenn,
talán éppen vacsorát ad az asszony a gyerekeknek, de azért nem ment
be. A nélkül, hogy tudta volna, merre megy, kiért a faluból. Mikor már
nem látott házakat maga körül, szétnézett, törülgette a szemét, hogy
jobban lásson s megdobbant a szive, mikor balra észrevette a temetõt.
--Én Istenem, hát idekerültem?--kérdezte magától s elindult a halmok
között megkeresni az apja sirját. A fellegek mögül elõderengett egy kis
holdvilág, könnyen rátalált. Sokáig nézte, arra gondolt, hogy a tavaszon
kijön majd egyszer az asszonynyal s bevetik az egészet fûmaggal,
akkor majd nem lesz ilyen fekete. Fáradtnak érezte magát, leült a sirra
és szórakozottan simogatni kezdte a hevenyében, két faágból összerótt
keresztet. Imádkozni szeretett volna mindenáron, de alig mondott el
egy-két sort a Miatyánkból, már másfelé kalandoztak a gondolatai s
egyebet motyogott a fogai között.
--Látod öreg, nem jól van az, hogy úgy elõre mentél. Most is élnél,
együtt lennénk.
Rémülten kapta föl a fejét, mikor lépteket hallott a háta mögött s a
kibukkanó hold fényében megcsillani látta a szuronyokat. Két csendõr
jött. Az uj sirok körül czirkáltak. Mire azonban megállottak elõtte,
visszanyerte a bátorságát. Ok nélkül csak nem bántják, emberek õk is.
Hogy ide jött, abban ugyan semmi rossz sincs.
--Mit akarsz itt?--kérdezte az egyik csendõr.
--Hát csak kijöttem. Apám van itt alattam.
A csendõr gondolkozva nézett rá, nézegette az arczát, aztán gyöngéden
odébb tolta s õ is leült a sirra.
--Adj egy kis helyet.
Intett a társának is, hogy üljön le. Egy darabig hallgatva ültek egymás

mellett, vontatottan indult meg egy-két szó közöttük. A fiu huzódott,
félszegen mindig több, több helyet adott a másik kettõnek, azok pedig
fáradtan, komoran bámulták maguk elõtt a földet.
--Öreg volt már? kérdezte az egyik s befelé mutatott a földbe.
--Olyan hatvanas.
Az idõsebb csendõr gondolkozni kezdett s kétszer, háromszor is
végignézte a fiút, a mig szólott.
--Egy kis szürke, szakálla és bajusza is volt? Ugy-e?
--Az, az, ismerte talán?
A csendõr meglökte a társát s odasúgott neki valamit. A fiu annyit
hallott belõle: a kapuban, de erre fölkapta a fejét.
--Talán látta szegényt? Bár ott lettem volna.
A csendõr gondolkozott, találgatta magában: megmondjam, ne
mondjam?--de mikor végignézett a fiatal ember szelid, szomoru arczán,
mégis elmondta.
--Látod fiam, szomoru ez, én voltam éppen az, a kivel összejött az öreg.
Meg kellett neki halni.
A fiu utána mondta:
--Meg, meg.
Kiváncsian mérte tetõtõl talpig a csendõrt, tudni akarta, hogy hogy néz
ki egy ilyen ember. A csendõr tovább beszélt:
--Miért jött oda... Öreg ember létére tudhatta volna, hogy az nem tréfa.
Ha én nem lettem volna ott, ott van más, mindegy.
--Persze, sokan vannak, jegyezte meg a fiu és sóhajtott. Ez elragadt a
csendõrökre is, elszomorodtak. A fiu jött elébb szóhoz, megint az

apjáról beszélt és most már sírt is.
--Rosszul tette pedig káplár úr, jó munkás volt s vénebb katona, mint
maga.
A csendõr intett, hogy kár érte. A fiut meghatotta a részvét, egyszerre
szükségét érezte annak, hogy bizalmas legyen és beszélni kezdett a
maga dolgairól.
--Én már megmondottam mindent. Hiába erõlködünk, az urak csak azt
csinálják a mi nekik tetszik. Visszamegyek a gyárba. Szóljon káplár ur
egy-két jó szót az igazgató úrnak. Sokat köszönhet most a gyár
maguknak, tán hajt a szavára, ajánljon be neki. Megteszi ugy-e? Hiszen
maga káplár úr olyan jó embernek látszik.

A SÜTEMÉNY
A kis Terka az ablak mellett gubbasztott, mint valami kopott kis madár
és átbámult a szomszéd falra. Reggel óta mindig ott ült és hallgatta
annak a vedlett akácznak a zizegését, a mit az udvar közepén
koppasztott le még szegényebbre a szél. Csak egyszer szólott oda