Történet | Page 8

a tél. Napos délben olyan, mint egy csillogó
üvegbuborék. Az õsz is könnyû még. Minden köd, és úszik, mint a
felhõ. A nyár már veszteglõ, élesárnyéku, súlyos. De a legnehezebb a
tavasz. Azért, mert minden együtt van. Olyan tulterhes. Olyan, mint

egy mámortól nehezedõ, lecsukló szép fej. Mint egy esõviztõl nehéz,
meghajló orgonaág.
Igy beszéltek. Aztán nemsokára elértek a Margit-hidhoz és ott a
szobaur kiszállt és hazament.
Akkor este azt mondta a szobaur Zelma néninek:
--Egy hét múlva elutazik a hercegnõ a birtokára és én is elutazom.
--Vele tetszik utazni? Talán a kedves papájához?
--Nem. Én Münchenbe utazom. Németországba.
--Az messzi van, az a München?
--Bizony messzi, Zelma néni. Most az van a legmesszibb, mert oda
megyek. Más nincs messze, mert másra úgyis csak gondolni kell.
--Hát igen. Van mindenféle. Talán Géza urnák is Teschen városba
tetszik menni? A nénikémnek egy fia ment oda tiz év elõtt egy gyárba.
Nagyon sok fizetést kap. A gép elvitte két ujját. Azért ötszáz forintot
fizettek neki. Az a Teschen, az nagyon messze van.
--Odamegyek, Zelma néni. Teschenbõl jöttem magukhoz és Teschenbe
megyek. Milyen sokfelé vágyódik az ember, Zelma néni és az mégis
mind csak Teschen.
--Hát van mindenféle.
Másnap délután megint eljött a hölgy és attól fogva mindennap eljött
még egy hétig. De nem festett többet. A vásznat, meg a festõállványt,
meg a szép világoszöld festékesládát felpakolták az automobilra. A
hölgy pedig mindennap Jung Kálmán ágya szélére ült és mesélt. Nézte
a mohosodó háztetõn az összedült kémény tégláit, melyeknek egyik
fele fehér volt, a másik fekete és mesélt. Mesélt egy emberrõl, aki egész
egyedül élt a tenger közepén egy óriási virágon. Mesélt egy leányról,
aki egy gyönyörû kertben volt rabságra bezárva, mert a szive a fákba
volt elrejtve, a vére a szökõkutban folyt és a haja össze volt nõve a

szomorufûz hajával. És mesélt egy asszonyról, aki nem szerette az urát
és elment tõle, hogy másikat keressen, amilyet õ kigondolt magának.
És elérkezett kincses barlangokba, magas hegyi várakba és
százszorszép kertekbe. De sehol se mondta meg a nevét, nehogy
megismerje õt az az ember, akit kigondolt magának. Némelyik mese
két napig is eltartott. A szobaúr se festett már késõbb. Elpakolta az
ecseteket és vásznakat a kufferbe és a pincefalnál egy kiálló kõre ült és
hallgatta a történeteket. Ifjabb Novoszád Ferenc is keveset dolgozott
azon a héten. Nem is kell,--mondta,--mert kaptak húsz forintot a libáért.
A kis fehér faszögek csendesen feküdtek a gömbölyû fatányérban és a
kerek, fényes szék sokszor üresen állt. Ha a nap rásütött, ugy ragyogott,
mintha ezüstbõl lett volna. A sovány Róza is kijött többször az udvarra
azért, hogy hallgassa a meséket és azért is, hogy még lássa a szobaurat,
mert nemsokára úgyis el fog utazni, Akkor a pincefal már majdnem
egészen zöld volt, mert a kövek közül sok füvek nõttek ki és másféle
növények. A kertbõl lelógó vadszõlõ pedig egészben az ágyig ért már
és a levelei szélesek voltak és kemények. Rá lehetett fektetni a Jung
Kálmán ágyára. A nap mindig szépen sütött és az udvarban is lehetett
érezni, hogy a fehér kerítésnek gyantaszaga van és a barna lépcsõn
csillogtak a kvarcok, mint száz kicsi gyertya. Hanem a barackfáról,
meg az almafáról nagyon hullottak a virágok és néha egészen
teleszórták Jung Kálmán ágyát.
--Már lehullanak a szép virágok--mondta Zelma néni egyszer.
--Bizony Zelma néni--felelte a hölgy--mint a hervadt levelek õsszel.
Hervad a tavasz. Hullanak a virágok és mi elmegyünk messzire és a
május hónapnak vége lesz.
Akkor már kevesebbet beszélgettek és mindenki csendesebben járt az
udvarban, mert Jung Kálmán mindig gyöngébb lett. A hangja már nem
hallatszott, az arcán két piros folt égett és nagy szemei tétovák lettek és
messzire nézõk.
Az utolsóelõtti napon már nem mesélt a hölgy. Csak fogta Jung
Kálmán kezét és simogatta. Ugy ültek csendesen. A szobaur a
pincefalból kiálló kövön ült és rajzolta õket. Aztán a földre ejtette a
vázlatkönyvet és felállt. Csomagolnom kell már--mondta--és bement a

szobába. De nem csomagolt, hanem az asztalra könyökölve bámult ki a
hegyekre és az ujjaival fésülte a haját. Késõbb kijött azi udvarra Zelma
néni és selyemszalaggal összekötött leveleket hozott a köténye alatt.
Rózsaszínû levelek voltak. Mindegyik boriték sarkába egy kis kép volt
ragasztva. Zelma néni elhivta a hölgyet.
--Tetszik látni--súgta neki.--Ezeket a leveleket mind a Róza irta a
szobaurnak. Tessék nézni, milyen szépen tud irni. Azt mondta, hogy
tegyem a kufferjába.
--Adja ide nekem, Zelma néni? Adja. Egy szobaur sem érdemli meg,
hogy ilyen leveleket kapjon.
A hölgy eltette a selyemszalaggal összekötött leveleket és bement a
szobaurhoz.
--Igy csomagolsz?--kérdezte tõle.
--Igy. Pakolom a Svábhegyet, a Jánoshegyet, meg a Hármashatárt.
--Embereket nem lehet igy elpakolni. Kár. Rosszkedvû vagy, Géza.
Megbántottalak valamivel?
--Nem, Alice. Csak hervad a tavasz.
Mikor aznap elmentek, a hölgy öt hosszúszáru, gyönyörû rózsát adott
Jung Kálmánnak a kezébe. Olyanokat sehol se lehetett kapni egész
Budán. A tejkihordó azt mondta, hogy legalább egy forintba kerül
darabja.
A következõ napon vasárnap