Történet | Page 7

nézzem, jön-e már a hercegnõ.
Minden este sirt.
A hölgy futva jött be az udvarra és lihegve állt meg Jung Kálmán ágya
mellett.
--Itt vagyok,--mondta.
Kálmán nem felelt. Hanem az arca halovány rózsaszinû lett, mint a
fiatal barackvirág és a szemei megnedvesedtek. Olyanok voltak, mint
két fekete tó. Akkor a hölgy leült az ágya szélére és megfogta a kezét.
Hallgatva néztek egymásra.

--Mindennap el fogok jönni--mondta aztán egész csendesen.
Késõbb meglátta a hölgy, hogy Jung Kálmán még ugyanazon a
szennyes lepedõn fekszik, mint négy nappal azelõtt. Akkor odament
Zelma nénihez, aki ruhákat akasztott száradni fent a keritésre, ahová
délután legjobban sütött a nap és a keritésnek gyantaszaga volt.
--Zelma néni--kérdezte--miért nem húzták át Kálmán ágyát avval, amit
hoztam. És miért nem adják neki azt a paplant?
--Ne tessék haragudni, kezét csókolom--sugta Zelma néni. A sógorném,
tetszik tudni, olyan bolondos szegény. Sok bajlódása van neki.
--De hát miért akarja, hogy a fia ilyen piszokban feküdjön?
--Nem tudom, kérem. Õ azóta mindig sir. Azt mondja, hogy az õ fia
ugy is meg fog halni. Hogy ne szeresse a hercegnét jobban azért, hogy
õ szegény és nem tud neki ilyen szép paplant adni. Ne tessék õt
megbüntetni azért. Szegénynek annyi bajlódása van, hogy már nincs is
esze.
A hölgy lehorgasztott fejjel jött le lassan a lépcsõn. Nem ment vissza
Kálmánhoz. A vászna elé ült, de nem festett sem õ, sem a szobaúr,
hanem az ecset szarával piszkálták ki a földet a gömbölyû kövek közül.
--Adhatok én pénzt Jungéknak?--kérdezte késõbb a hölgy, mindig a
földet nézve.
--Most ne. Majd, ha elutazol--felelte a szobaur.
--Egy hét múlva mennem kell.
A szobaur egy vastagabb szárú ecsetet keresett ki és avval ásta a földet.
--Én is megyek--mondta aztán.--Nyolc-tiz nap múlva folyósitják az
ösztöndijamat.
--Nemsokára vége lesz a május hónapnak.

--Lesz? Furcsa, hogy én nem tudok jövõt érezni.
Itt vannak ezek a virágos bokrok és itt van mellettük, hogy én
Münchenbe fogok utazni. Hát ez nem most van? Egy virágos bokor ott
mellettük. Ott van az a fehér felhõ, ott az a fehér haldokló fiu és ott van,
hogy egy hét múlva elutazol falura. Minden most van. Ha majd
megtörténik, az úgyis egész másvalami lesz. De hogy Paris volt és
hogy München lesz, hogy együtt voltunk és majd elválunk, az mind
együtt van most a Lógody-utcában. Nem?
Igy beszéltek és az ecset szárával ásták ki a földet a gömbölyû kövek
közül. Lenke odajött, mert a szétszóródó, rögöket kukoricának vélte. A
hölgy odacsalta magához és megint arra akarta tanítani, hogy féllábon
álljon, mint a gólya.
--Hát már ez se fog sokáig élni szegény--szólt le Zelma néni a
lépcsõrõl.
--Miért? Miért nem?--riad fel a hölgy.
--Hát holnapután ünnep van. Csak levágjuk már, mert nagyon
megöregszik.
A hölgy felugrott.
--Csak nem akarják Lenkét megölni? Zelma néni! Én azt nem engedem.
Nem engedem. Én megveszem magától Zelma néni. Mennyibe kerül?
Tiz forint elég? Vagy húsz forint? Itt van, Zelma néni.
A hölgy két aranyat adott ifjabb Novoszádnénak, aki ezért kezet akart
csókolni, de a hölgy nem engedte.
--Most a Lenke az enyém. Ugy-e? Most csinálhatok vele, amit akarok?
Nagyszerû, Géza! Tudod, mit fogunk csinálni? Felszabaditjuk Lenkét.
Visszaviszszük az erdõbe. Legyen megint szabad.
--Szamár vagy Alice--mondta a szobaur. A liba házi állat. Sohse volt
erdei madár.

--Mindegy, mindegy. Az õsei szabadok voltak. Mi ugyis elmegyünk. A
Lenkét felszabadítjuk. Zelma néni! Zelma néni kérem, fogja meg a
Lenkét. Kivisszük a hüvösvölgyi erdõbe.
Akkor megfogták és spárgával összekötötték a szárnyát, hogy ne
csapkodjon. Aztán feltették a soffõr mellé az automobilra. A hölgy és a
szobaur beültek és elindultak a hûvösvölgyi erdõbe. Útközben
találkoztak elegáns automobilokkal, melyekben a hölgynek ismerõsei
voltak.
--Valamikor, nem is olyan régen, ezek közt éltem--mondta a hölgy. És
nem is tudtam, hogy más élet lehetséges. Látod, Géza: amit te elhagytál,
az el is múlt. De ezek itt kocsikáznak mellettem és köszönünk
egymásnak. Az én egész életem huszonegy éves koromig. Semmi a
világon nincs olyan érthetetlenül messze tõlem, mint ez a múlt. És
kezet fogunk és beszélgetünk. Néha látom magam köztük. Azt hiszed,
nem szeretem õket? Most már. Ugy-e rabok, ha kiszabadulnak,
elszoktak kérni emlékbe a bilincseiket? Én ezt nagyon, nagyon értem.
Nemsokára elértek egy szép, bokros helyre az eredõben. Ott megálltak
és a Lenkét is leemelték a bakról. Elébb körülnéztek, hogy van-e valaki
az országuton. Aztán szétvágták a spárgát és bevitték Lenkét az erdõbe.
Lenke nagyon meg volt ijedve és azért mindjárt szaladni kezdett.
Sántított, mert rosszul feküdt az automobilon.--Isten veled
Lenke--kiáltottak utána és nézték, mig eltûnt. Aztán visszaültek a
kocsiba és hazafelé indultak. Esteledett már. A budai hegyekrõl kék
párák váltak le és az ut szélén a gesztenyefák gyertyái olyan fehéren
ragyogtak ki a feketedõ lomb közül, mintha igazi lángok volnának.
Fogták egymás kezét.
--Milyen nehéz, nehéz ez a gyönyörû tavasz--mondta a hölgy. Az
ember alig tud lélegzeni benne. Nem érzed?
--De igen. Én azt hiszem, hogy az évszakoknak különbözõ fajsúlyuk
van. A legkönnyebb