Történet | Page 6

Hallom a hangját.
--Hallgass!--förmedt rá az asszony.--Aludj inkább. Majd az megy
ezekkel éjszaka, az erdõbe csavarogni. De el ne mondd a hercegnének,
hogy a szobaur elment, mert akkor megharagszik rá.
Másnap délután megint eljött a hölgy. Az automobilból egy nagy
csomagot hozott be a soffõr.
--Édes Jungné--mondta a hölgy Kálmán anyjának, aki épen a széken
ült.--Kérem, ne haragudjon meg ezért rám. Hoztam valamit Kálmánnak,
hogy kényelmesebben és szebben feküdjön. Ugye nem veszi rossz
néven és elfogadja tõlem. Hiszen a fiáért van.
Jungné felállt a székrõl és karikás, fáradt szemei összehúzódtak. (A
férje még mindig beteg volt és több éjjel nem aludt.) AZ arca sárga volt
és merev.
--Kezét csókolom, méltósága. Kérem--mondta halkan.
Gyönyörû finom lepedõk és pámahéják voltak és egy gyönyörû selyem
takaró. Betették a konytiába. Jungné is bement és nem jött ki estig. A
konyhában ült és sirt.
--Ülj már le Alice és dolgozz--mondta a szobaur, mert tönkre szárad
minden a vásznon.
--Nem. Nincs kedvem most festeni--mondta a hölgy és kezeit himbálva
járt nyugtalanul fel-alá az udvarban. Abba is fogom hagyni egészen a

festést. És tavasszal nem is lehet festeni. A tavasz oly kevéssé festõi
motivum. Egészen grafikus. Nézd: ezek a fiatal, vékonylevelü ágak,
mind külön himbáló vonal. Nincs még lomb. Minden fûszál látszik.
Nincs még gyep. Ezt csak rajzolni lehet. Vagy még azt se. Tudod mit
gondoltam, mikor a Jánoshegyrõl néztük a hajnalt? A tavaszt
tulajdonképen csak modellálni lehetne. Annyira egy anyagból van.
Nem érted? Fa, kõ, felhõ egyugyanabból a szines tavaszpárából van
kimodellálva. Oh, nézd csak ezeket a gyönyörû gyikokat a kövek közt.
Akkor a hölgy a pince-falhoz szaladt és egy gyikot akart fogni. De nem
tudott. Aztán Kálmán ágya szélére ült és azt mondta:
--Igértem, hogy mesélni fogok magának. Meséljek az üvegszivü
királylányról?
--Igen. Meséljen--sugta Kálmán. Akkor a hölgy nagy kék szemeivel
felbámult a görbe háztetõre, melyen egy összedûlt kémény téglái
hevertek. Egyik felük fehér volt a meszeléstõl, másik fekete a koromtól.
Azokat nézte és csendesen mesélni kezdett. Mesélt egy királylányról,
akinek üvegszive volt, de nem a mellében, hanem a fiókban tartotta és
egy boszorkánymesterrõl meg egy indiai hercegrõl. Zelma néni is
odajött hallgatni meg a szobaur is.
Mikor vége volt a mesének, akkor a hölgy látta, hogy a Jung Kálmán
szeme tele van könnyel.
--No, Kálmán--mondta lágyan és megsimogatta a homlokát--hiszen ez
csak mese.
Jung Kálmán nemet intett a fejével. Talán azt akarta mondani, hogy
nem a mese okozta a könnyeket.
--Hercegné--sugta aztán--ugy-e, ha meggyógyulok, engem is elvisz
automobilon kocsikázni?
--Hogyne vinném, Kálmán. Elviszem messzire, gyönyörû kertekbe,
fényes kastélyokba.

Akkor a hölgy felállt és bement a szobaur lakásába. A szobaur utána
ment. Aztán sokáig ültek szótlanul, egymással szemben az asztalnál. A
hölgy két ökle közé támasztotta a fejét és kerekre meresztett szemekkel
nézett ki az alkonyodó budai hegyekre, melyek egész fehér habosak
voltak a virágzó fáktól. Nagy könnyek csöppentek néha a sárgamázás
asztalra. Késõbb azt mondta a hölgy:
--A múltkor még tudta, hogy meg fog halni. Ma pedig a
felgyógyulásról beszélt.
--Talán még se jól van, amit csinálsz?
--Mit csinálok?
--Megszeretteted vele az életet, ö már befejezte és te vágyakat hajigálsz
belé.
--Miért vagy olyan haragos?
--Szerelmes beléd.
--Ne beszélj õrültségeket.
--Nem is lehet másképen.
Akkor a hölgy lehajtotta fejét az asztalra és sokáig maradt ugy
mozdulatlanul. Mikor megint felkönyökölt, azt mondta:
--Nem bánom. És ha szerelmes is. Nem nagyobb ajándék az mindennél?
Miért ne legyen még boldog? Hiszen nem fogja tudni, hogy meghal. És
nem bánom. Ez oly borzasztó, borzasztó szép. Ha gonosz vagyok is,
gyalázatos is, ha utálsz is. Nem tehetek, nem tehetek róla.--A hölgy
felállt.--Kinek leszek valaha annyi, mint ennek a fiúnak? Kinek? És oly
messzirõl jön. Mintha nem is ember volna már. Te ezt nem érted. Géza,
nem, nem, nem tehetek róla.--A hölgy eltakarta az arcát.
--Géza,--mondta sok idõ múlva--haragszol rám?
--Nem, Alice.

--Hát miért vagy olyan szomorú. Neked mindegy lehet. Nem?
Akkor a szobaúr felállt. Gyerünk, Alice--mondta--késõ van már.
Elkisérlek a Lánchidig, ott kapsz kocsit.
Mikor a Lógody-utcában voltak, a hölgy megfogta a szobaúr kezét.
--Ne haragudj rám, Géza--mondta.--Olyan rettentõ nagy dolog a
szerelem, olyan mindennél nagyobb, hogy csak a halál olyan. Istenem,
istenem, milyen jó volna szerelmesnek lenni. Ugy, igazán, kegyetlenül,
egészen. Látod, oly nehéz a tavasz, oly nehéz ez a sok bolonditó
szépség. Az ember belefúl, eltéved, belefoszlik és semmi. De ha
szerelmes volnék keservesen, fájóan, akkor az volna a legfõbb, az
volnék én és ez itt mind köröskörül, csak könnyû ruha volna rajta,
könnyû, szép, tavaszi ruha.
Igy beszéltek. Aztán elértek a Lánchidhoz és elváltak. A hölgy kocsiba
ült. Azon az estén Jung Kálmánnak nagy láza volt. Mindig a
hercegnõrõl beszélt és óriási kertekrõl és márványkastélyokról. Mindig
azt mondta, hogy az: automobil menjen gyorsabban. Azután már csak
négy nap múlva jött el a hölgy. Zelma néni már a Lógody-utcában
várta.
--Tessék már jönni,--mondta.--Kálmán sokkal rosszabbul van. Már
nemsokára meg fog halni. Rosenzweig orvos mondta. Mindennap
elküldött engem a Szénatérre, hogy