Az arany szalamandra | Page 8

e szomorúság ?sszefüggésben állanak egymással! gondolá a spanyol.
Klára szobájába ment. Itt nem kellett félnie a kiváncsi pillantásoktól, hanem átadhatta magát azoknak a szomorú gondolatoknak, melyek csakugyan ?sszefüggésben voltak az ?reg Iván által hozott levéllel.
Ugyanis az ?reg kulcsár, igérete szerint, r?gt?n értesítette a hadnagyot, ki erre a délutáni ájtatosság után, a kápolna hársai alatt, találkozott Klárával, és elmondotta neki az apjával t?rtént beszélgetést.
Klára elszomorodva hallgatá, de látva unokatestvére heves elkeseredését, türelemre intette:
--Várjunk! Ismered atyám természetét! Ha ellenkezünk vele, annál inkább nem fog engedni.
--Várjunk! Meddig várjunk? úgy látszik, neked nem esik nehezedre! szakítá félbe haragosan.
Klára fájdalmas, szemrehányó tekintettel nézett rá.
--Klára! Mondj valami vigasztalót, ha tudsz! Mit tegyünk?
--Szeretnék valami megnyugtatót mondani, de most j?ttem haza, így nem tudom, mik t?rténtek, mi kedvetleníté el atyámat ellened? Kellett valaminek t?rténni, míg távol valék! én majd megtudom: mi az! Legyünk addig türelemmel, István! Igaz, hogy atyám szavának áll, de amit tolünk megtagadott, egy harmadik kérésére meg fogja tenni.
István kétkedoleg csóválta fejét:
--Ki lesz ez a harmadik?
--Aki nekünk jóakarónk, atyánknak pedig kedves embere! Ilyen sz?vetségest kell találnunk! és ez Petho Miklós urambátyám!
--Ezt jól gondoltad! Milyen okos kis fejed is van Klárikám! enyelgett István, kinek a reménnyel együtt jókedve is visszatért, midon azonban a beszélgetés folyamán megtudta, hogy a szabadító nem más, mint a Bornemissza-ház jelenlegi vendége, jókedve végkép odalett.
--Atyád egészen szerelmes abba a setétképu idegenbe! én pedig gyul?l?m! kiáltá hevesen.
Klárát annyira meglepte, hogy mitsem tudott felelni e váratlan felfedezésre.
--Csak most j?ttem meg... nem tudok semmirol!
--Elhiszem, hogy nem tudod! De kérdezd csak az ?reg Ivánt, az majd elbeszél mindent... Azt is elmondja, hogy o azt hiszi, atyád neki szánt feleségül.
Klára majdnem felsikoltott:
--István! István, ijesztgetni akarsz!
--Fogadd meg nekem! Klára, esküdj meg, hogy kerülni fogod, mint a mérges kígyót és nem beszélsz vele! sürgeté hevesen, midon a lány arcára húzta fátyolát, hogy távozzék.
--Ezt anélkül is megtettem volna! felelé, midon elváltak.
Szomorúan, bánatosan ment haza. Az estebédnél észrevette José fürkészo pillantásait, a t?rténtektol amúgy is felizgatva és elkeserítve, igazolva látta István figyelmezteto szavait és gyanuját, mely e perctol kezdve az o szívébe is annyira befészkelod?tt, hogy megszabadítását és háláját feledve, félni kezdett e rejtélyes arcú embertol. Kerülte az idegent.
--Meg kell tudnom, mi okozta e r?gt?ni változást? d?rm?gé José ?sszeszorított fogai k?z?tt, midon a türelmetlenségtol égo tudós az o karjaira támaszkodva ment a laboratóriumba, mert a negyven nap elmúlt és az izzítás be volt fejezve.
--Feszítsd szét a tégely fedelét! Lássuk, mit rejt magában!-vszólott az izgatottságtól alig értheto hangon.
José odalépett az athenorához, melyben tegnap éjfélkor k?z?sen oltották ki a tüzet, és o sem tudta megállani, hogy kezei az izgatottságtól ne reszkessenek, midon lefeszítette a grafit tégely fedelét.
Bornemissza Lénárd visszatántorodott, mert az olvasztótégely fenekén csak fekete, lyukacsossá olvadt anyag setétlett.
--A caput corvi! vagyis a fekete hollófej! mormogta csüggedten. A fekete holló gyozedelmeskedett és elnyelé a mi v?r?s sárkányunkat... Valami hibát k?vettünk el? De hát miben hibáztunk? Véremet adnám e titokért! kiáltá csaknem szilajon.
--Valóban nem mulasztottunk el semmit! Paracelsus, Arnoldus Villanova és Valentinus Basilius eloírását k?vettük az anyagnál, Geber, Gorgonides, Lullus Raymondus szerint izzítottuk és Hermes Trismegistos titkos tractatusai szerint kül?n?s figyelmet fordítottunk a magisteriumokra! és mégis, mégis... mormogá José kedvetlenül.
--Add ide Albertus Magnusnak a k?nyvét és Paracelsus ?Summa perfectionis magisterii? címu munkáját! szólott a tudós mogorván, azután mohón levelezni kezdé a foliánsok avatag lapjait... José pedig annyira elmerült gondolataiba, hogy a tudósnak csakis harmadik, türelmetlen kiáltására kapta fel zavartan fejét...
--Micsoda napon kezdtünk a muvelethez?
--Hétfon!
--No látod, itt a hiba! Nekünk Jupiter napján, azaz csüt?rt?k?n kellett volna munkához kezdeni, nem pedig hétfon, a hold napján! E napnak nyirkos hidege meg?lte tüzünk flogisztonját az athenorában és szalamandránk nem tudott megérlelodni! Albertus Magnus, Synesius Aper a Sydericus ettol kül?n?sen óvnak! Hogy is tudtunk errol megfeledkezni!
--Bámulom illuminatissimus mély tudományát! hizelgett bámuló lelkesedést tettetve José.
--Anthurius Chrysos, a dies Solist, azaz a vasárnapot is ajánlja, de maradjunk csak a dies Jovisnál, azaz csüt?rt?knél. Ma van dies Saturni, azaz szombat, tehát még ?t napunk van. Készíts elo szorgosan mindent és vedd elo a legnagyobb új tégelyt.
--és ha megint nem lesz eredmény? kérdé halkan az adeptus. Bornemissza Lénárd felugrott. Hatalmas alakja egész teljében kiegyenesedett és setét szemeiben a rajongás izzó lángjával felelé:
--újra kezdjük és megint újra, mindaddig, míg a nagy titok kulcsa kezünkben nem lesz! kiáltá megt?rhetetlen eréllyel... Véremet, életemet adnám a sikerért... De nem! Eros a hitem, hogy megtaláljuk! Te vagy erre vélem kiválasztva! A jelek nem hazudnak! Egy minden f?ldinél erosb hatalom segít bennünket!
Josét e rajongó szavak szintén magukkal ragadták. Sápadt arca kipirult, mélyen fekvo szemei idegenszeru lángban égtek.
--Igen, gyozni fogunk! és ha kell, magukat a setét hatalmakat is segélyre kényszerítjük, hogy g?rebünkben izzék az a rejtélyes anyag, melybol az élet fájának noni kell! G?rebünk fenekén ott fog csillogni az a csudás ereju biborpiros ko, mely az Oriens minden kincsével eláraszt bennünket, mely napként fénylik és a hitvány ércet nemes arannyá változtatja, ?r?kifjúságot, b?lcsességet ad birtokosának, minden betegséget meggyógyít és minden f?ldi embernél hatalmasabbá, mindentudóbbá teszen! kiáltá rezgo, de meggyozodésteli hangon.
--úgy legyen! A