Az arany szalamandra | Page 7

de e meglepetés hideg, ellenséges tekintetté változott a bemutatás alatt, mintha ?szt?nszeruleg megérezték volna, hogy r?vid ido múlva engesztelhetetlen és halálos ellenségek lesznek.
A spanyol azonban tiszteletteljes, mély meghajlással üdv?z?lte, mint a ház rokonát, István ellenben oszinte, tettetni nem tudó egyenes természetével, tartózkodólag és barátságtalanul. Azután haragtól sajgó szívvel távozott.
--Megint egy idegen j?tt-ment! Ezeknek áll a világ!
A folyosó végén az ?reg Ivánt találta, ki bizalmas ?r?mmel mosolygott reá már messzirol.
--Iván apó, mondd meg, mikor jo vissza Klára?
--Nem tudom, Pista úrfi, igazán nem tudom! felelé az ?reg fejét rázva.
--Ha megtudod, mindjárt értesítesz, úgy-e? Tedd meg, apókám, az isten áldjon meg!--kéré, az ?reg kezét szorongatva.
Az urak akkor keltek fel a reggelitol.
--Már csak megkérdezem, mi a baj? Illuminatissimus jóformán alig érintette a reggelit. Tán rosszul érzi magát, avagy rossz híreket hallott ?ccse urától? kérdé a vendég lágy, behizelgo hangján.
--Mindkettoben vala részem! válaszolá a tudós kedvetlenül. Fofájás és borzongások kínoznak már pár nap óta! De most csak a tuzre legyen gondunk!
A rosszullét majd csak elmúlik.
De bizony nem múlt el, mert pár napra rá a tudós komolyan megbetegedett és ágyba került, de a fiatal spanyol olyan kitartó gondossággal ápolta, hogy az ?reg Iván nem gyozte eléggé magasztalni.
Bornemissza hálásan nyújtá feléje lesoványodott jobbját:
--Mivel háláljam meg néked mindezeket, fiam és kedveltem? szólott megindultan.
--Legnagyobb jutalmam az, hogy kegyelmed meggyógyult!
--Hát az athenorában nem aludt-e ki a tuz?
--Nem!
--Hányadik nap már ez, kedveltem?
--A harminchetedik, mesterem!
--Három hétnél tovább voltam tehát beteg, mormolá... és midon késobb elszunnyadt nagy karosszékében, álmában is csak ez kisértett fejében, mert szaggatottan mormogá: ?Leo ruber, a tinctura rubedinis, a v?r?s sárkány, a nagy elixirium, bogj?n, dohogjon az athenora? és más efféle alchymista kifejezéseket.
José megnyugodva távozott mellole, hogy felszítsa az athenora tüzét... és a lábbadozó csak arra a tompa düb?rgésre riadt fel, mely mennyd?rgésként recsegtette meg az ablakok ólomba foglalt üvegkarikáit.
éppen csengetni akart, hogy a zaj okát megtudakolja, midon az ajtó hevesen feltárult és egy ozkarcsú lányalak repült a karjaiba.
--Atyám, kedves jó atyám, te beteg voltál! Hála Istennek, végre itthon vagyok és ápolhatlak! óh, hogy én nem voltam melletted! Sokat szenvedtél úgy-e? és elébe térdelve, át?lelte karjaival és sírt és kacagott egyszerre, az ?reg Iván pedig szintén szemeit t?rülgetve, vele sírt, vele nevetett a hátuk m?g?tt.
--Beteg voltam, lányom és csakis vendégünk szorgos ápolásának k?sz?nheted, hegy életben találsz. óh, milyen kituno egy jeles ifjú ez, ha fiam, tulajdon vérem volna, se tudnám jobban szeretni.
--Ki o? Hol van hát? kérdezé Klára várakozásteljesen, de ugyanebben a pillanatban a váratlan meglepetés sikolya r?ppent el ajkairól, mert a belépoben ráismert arra az idegenre, ki ot a martalócok kezei k?zül kiszabadította.

A CAPUT CORVI.[1]
[1] Hollófej.
--Ime, leányom! itt van vendégünk és gondos ápolóm: José Venegas Herrezuelo.
--Atyám, o az, kirol írtam! Az én bátor megmentom!--kiáltá Klára s kezét nyujtotta feléje üdv?zletül.
--Mily csudás véletlen! és te egy szóval sem említéd?--fordult a tudós is hozzá, de a spanyol még mindig mereven állt helyén és halálsápadt volt az arca.
Csak újabbi megszólításra, akkor is, mintha álomból ébredne, tért magához. Zavartan hajtá meg magát és alig merte érinteni ujjai hegyével a felé nyujtott kezecskét.
--Szívembol k?sz?n?m, mit atyámért tett! Legyünk igazi jóbarátok! mondá Klára.
Josénak ki kellett sietnie, hogy magához térjen, hogy ?sszeszedhesse eszét és akaratát. Mintha kergették volna, menekült a laboratórium komor magányába.
--Mirevaló hát a b?lcsek minden tudománya, a sok mélységes kutatás? Mirevaló az a buvárkodás, melynek egész életét áldozta, ha egy tekintetre halomra tud dolni minden? gondolkodott kábultan, megd?bbenve, mik?zben homlokát az oszlop nyirkos, hideg k?vére hajtotta, mert érezte, hogy ennek a lánynak egyetlenegy szavára, tekintetére megtenne, félbehagyna, megtagadna mindent, meg multját, j?vojét.
Még sokáig állt volna ott, szemét behunyva, mindenrol elfeledkezve és csak az athenora pattogása riasztotta fel... Odasietett és megrakta a leégett tüzet, aztán nyugalmat eroltetve magára, visszatért a nappali szobába.
Lassan lépdelt felfelé a lépcsok?n, hogy ?nuralmát teljesen visszanyerve, nyugodt elfogulatlansággal találkozhassék Klárával. Csakhogy Klárát már nem találta ott.
--Jó, hogy j?ssz, kedveltem! Nem tudod, hol csavarog az a vén, mihaszna Iván? Most nincs itt, mikor legjobban kellene! zsémbelt boszúsan a tudós.
--Nem láttam, mesterem! De, ha valamiben szolgálatodra lehetek, én is megteszem! felelé José.
--Fiam, az ?r?m jobban gyógyít Vesicatorius doktor uram minden medicinájánál... ?rvendek, hogy leányom megj?tt, de még jobban ?rvendek, hogy ?t r?vid nap múlva az izzítás be lészen fejezve. Mondd oszintén, remélsz-e valamit?
--Egész sikert nem, de biztató jeleket igen!
--én is ebben hiszek, mert ahogy az imént elszunnyadtam, álmomban a v?r?s oroszlánt láttam csudálatos ragyogásban. Ez jó jel!
--Valóban az! viszonzá szórakozottan a spanyol, mert amint beszélgetés k?zben az ablakhoz állott, egyszerre csak az ?reg Ivánt látta nagy sebbel-lobbal hazaérkezni, ki nagy óvatosan valami levélformát mutatott a folyosóra lépo Klárának.
--Hol kószálsz? f?rmedt Ivánra ura, midon kis vártatva megjelent a szobában.
--A pincében az ászok-fákat cseréltük ki! felelte eroltetetten az ?reg, kopasz homlokát t?rülgetve.
--Ez az ember hazudik! De miért hazudik hát? Ebben valami titoknak kell lenni, gondola José. Este a vacsoránál annál jobban feltunt neki Klára szótlansága, ki sápadtan és szomorúan j?tt haza a délutáni ájtatosságról és a vacsoránál alig nyúlt az ételhez.
--A délelotti levél és