Az arany szalamandra | Page 9

tudomány igaz heve szólott beloled! Most pedig kisérj fel, mert még erotlen vagyok, azután tedd meg az elokészületeket. José készséggel nyujtá karját, de a tudós csak vállaira támaszkodva lépdelt fel a lépcsok?n...
--Valóban minden nappal nélkül?zhetlenebbé válsz, kedveltem! mondá nyájasan, midon a nappali szoba ajtaja elé értek, melynek egyik utcára nézo ablakfülkéjében Klára üld?gélt a himzoráma mellett.
Az ajtónyílás zajára meglepetten fordult vissza és mosolygott atyjára.
Midon azonban Josét is megpillantotta a háta m?g?tt, sebesen ?sszekapkodta a selyemmotringokat és elhagyta a szobát.
José boszúsan harapta ?ssze ajkait, midon azonban a nyitva feledett ablakon át a tovasieto unoka?ccs alakját megpillantotta, egyszerre sejteni kezdé az eddig nem értett dolgokat.
Lehajtott fejjel ment ki a szobából, az ?sszek?to lépcsozetnél azonban megállt s r?vid t?prengés után magához intette az egyik férficselédet, ki egyúttal a ház m?g?tti kertet is gondozta.
Egy aranyat vett elo tarsolyából.
--Nesze! Nem kívánok érte egyebet, mint hallgatást és az igazságot. Ismered a ház urának unoka?ccsét, Véglyessy Istvánt, a hadnagyot? Mit tudsz róla és Klára kisasszonyról?
--Nincs ebben semmi titok, tudós uram, hiszen a nagyúr kiskoruktól fogva egymásnak szánta oket! Nem is tudom, miért halogatja hát a lakodalmat, mikor úgy egymáshoz illenek? Sétálgatnak a kertben.
José szívébe megint belenyilalt valami.
--Melyik kertrol beszélsz? kérdé tompán.
--Hát a miénkrol!
--Jól van! mondá, s lement a laboratóriumba és heves léptekkel sokáig járt fel-alá.
Sápadt, merev arcán egy mozdulat se árulá el, mino gondolatok forrongnak agyában, midon a márványlapokra betuzo napsugár egyszerre csak megállítá gépies járkálásában.
Keresni kezdé: hol hatolnak be a nap hirtelen el-eltüno, majd megint elotámadó sugarai? és csakhamar felfedezé az eddig észre nem vett és mindenféle lommal telerakott kis ablakot.
Odatámasztotta a kézi hágcsót és nagynehezen kinyitotta a portól és pókhálótól megvakult ablakfiókot. Egy rozmaring- és levendulabokroktól illatozó kertet látott maga elott.
Abban a percben egy arra suhanó szello meglebbentette a torony falát besz?vo repkényindákat, melyeket a mult éjjeli vihar amúgy is letépett és a szellosuhanásra újra végigcikázta a napsugár a torony setét belsejét. Ebbol aztán kitalálta, miért nem vette észre eddig a kis ablakot.
Leszaggatta a repkényindákat, betette az ablakot, azután tekintete végig siklott a kül?nb?zo nagyságú fényfogó- és gyujtótükr?k?n.
* * *
--Mivel t?lt?d a délutánt, kedveltem? kérdé tole ebéd után nyájasan a tudós.
--Albertus Magnus és Basilius praescriptióit elemezem! felelte, de e helyett, amint leért a toronyszobába, felhágott a kis ablakba és le nem vette égo tekintetét Klára alakjáról, ki a nagyhatású magyar királyné-víz készítéséhez rozmaringleveleket és levendulavirágot szedegetett a kertben.
Sokáig ült ott, de elnézte volna tán az ?r?kkévalóságig, midon a liciummal benott kerítés m?g?tt léptek zaja hallatszott.
Ragyogó szemekkel ugrott fel a lány és sietett a kis eldugott ajtó felé, melynek furfangosan készült fazávárát egy ismeros kéz jártasan félretolta.
--úgy van, úgy, mint a kertész beszélte, d?rm?gte a spanyol. A nap még fent járt és a deli szép pár, aranyos sugár?z?nbe burkolva, a hársfavirág és levendula illatától átfült légben sétált a bokrok k?z?tt.
Csak akkor távozott lesohelyérol, midon István elbúcsúzott, Klára pedig visszatért a házba.
Az estebéd végével annyira sietett, hogy még a tudósnak is feltunt, de azt adta okul, hogy még fontos végezni valója van a laboratóriumban és csakugyan amint leért, nekiállva a reszelésnek és forrasztásnak, egy sajátságos alakú szekrénykét állított ?ssze és midon minden elcsendesült, éjféltájban kinyitotta a toronyajtót és a szuk mellékutcácskán át a kertbe osont.
A s?tétben nem lehetett látni, mit motozott a kis ablak felett, csak a repkényindák z?r?gtek, ropogtak folytonosan, míg végre pár tompa kalapácsütéssel bevégezve munkáját, pihenni tért.
E naptól fogva azonban minden alkalmat megragadott, hogy Klárával beszélhessen, de a lány mindig kikerülte, míg végre egyik nap olyan szokatlan idoben nyitott a nappali szobába, hogy Klárának nem maradt ideje a távozásra.
--Klára, az elso nap barátságát ajánlotta fel, miért lett ellenségemmé? kérdé olyan hideg és nyugodt udvariassággal, hogy a lány meglepetve pillantott rá, de nem felelt.
--Nem akar felelni?
--Jó, hát felelek! Mit akar tudni? kérdezte hidegen.
--Miért gyul?l?
--Nagyon hizeleg magának, ha azt hiszi, hogy gyul?l?m--felelé megveto hangon. és most eresszen, hadd menjek ki--parancsolá villogó szemekkel.
Josét ostorcsapásként érintették e szavak, de azért egy vonása se változott meg.
--Nem akar, mert nem tud felelni, Klára! ?n igért barátságot nekem, e barátságot azonban csak én tartom meg!
--Szép barátság! t?rt ki a lányból haragos keseruséggel. Elidegeníti az apát leányától és vérbéli atyjafiától!
--Kitol, Klára, kitol?
--Unokatestvéremtol!
--Ki az? Nem ismerem! felelé José csudálkozással...
--Véglyessy István huszárhadnagy! Atyámnál látta ot, tehát ismeri!
--Ah, hát o róla beszél?
--Igenis, o róla! O nekem gyengéd és jó testvérem vala, mert kiskorától fogva együtt nevelkedtünk és atyám is fiaként szerette. Most pedig...
--Tehát o vádol engem? kérdezé José szelid szemrehányással.
--Nem o! Nem o, hanem a k?rülmények! viszonzá dacosan, hanem szavai már nem hangzottak olyan kíméletlenül és támadólag.
--Mily fájdalmas az, ha az embert így félreismerik. Hanem egyet elárult, Klára! Elárulta magát! Unokatestvére ?nnek t?bb és drágább egy jó és gyengéd testvérnél! Sokkal t?bb ?nnek! mondá komolyan...
--és ha csakugyan t?bb volna? mondá oszintén.
--Akkor bennem találja legigazabb barátját! Miben segíthetnék, Klára? mondá olyan igaz, rokonszenvtol meleg hangon, hogy Klára megszégyenülve nézett rá.
--?n! ?n barátunk? Segíteni akar? dadogá a kétely és remény k?z?tt ingadozva...
--Mondja, miben segíthetek? Mondjon el oszintén