A mester | Page 2

kétszer-háromszor látta
bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és
családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt eltöltött
merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem virággá, vagy
középkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó kis hiszterika
engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez így. Öt éve annak.
Van Roosen bárónõ akkor már elvált asszony volt. Münchenben látta
meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris elrabolja Helénát. Meghallotta,
hogy Párist a mûvész saját magáról mintázta tükörbõl.

--Én leszek a Helénája--kiáltott fel ideges gyönyörtõl borzongva a
bárónõ és földhöz vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy mindennél
szebb dolog a ragyogó és erõs egészség és hogy a saját aktija nem
sokkal marad mögötte a homérosi Helénának.
Dömötör mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony szándékáról.
Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott, bólogatott és a
szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg zavarában Dömötör s arról
sem õ, sem a bárónõ nem tehet, hogy e hangulat néhány hónap alatt
Heléna impresszionista lelkében elviharzott. Mégis, valahányszor
rágondolt az elsõ hónapok mithologiai szépségeire, elégülten és
önmagát irigyelve suttogta nedves ajkai között:
--Megérte az a néhány hónap az utána következõ esztendõket is.
Ezekrõl az esztendõkrõl nemcsak beszélni, de gondolkodni sem
szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi
lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én
szeretem õt és õ nem szeret már engem? Sors bona, nihil
aliud,--ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel lelkének
minden háborgását elsimította.
Különben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt Dömötör, aki
jobb szeretett munka után a mûterem sötétjében, vagy erdei séta alatt
pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon, mesebeli
alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem látott
groteszk állat-figurákon eltünõdni, mint szoknya után futkározni.
Szerette a gyenge, csipõs, szénsavval élénkített homoki bort és a sárga,
könnyû sört, amibõl szervezete rengeteget tudott megemészteni anélkül,
hogy kedélyét túlzottan felizgatta volna. Nála a mámor abban
jelentkezett, hogy kedve támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna
magához való rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen
dalolni, fütyülni, hegedülni, hogy a kövek is meginduljanak és a
szobrok táncra perdüljenek örömükben. Szeretett volna katona lenni és
csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét megmenteni,
hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni, malomkövekkel
dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán nyargalászni,
bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába leereszkedni és

fenevadaktól a földet megtisztitani, Ha mást nem, legalább kõbõl
szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor halálosan unta a
mûvészi rangjával járó kötelezettségeket. És unta az asszonyokat, akik
néha hizelegtek neki, máskor kigúnyolták; a mûvészeket, akik
megleckéztették tudatlansága és szent igénytelensége miatt; házát,
butorait és gazdagságát, amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává,
terhessé és kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ
nagyképüségét, az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a
cselédség arcátlanságát. Unta, gyûlölte, elátkozta az emberek hódolatát,
kiváncsiskodását és bizalmaskodását és összeborzongott, amikor
tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták ezt a
szót:
--A mester!
Ilyenkor megszökött és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét
magához való primitiv környezetbe. Elszaladt a Köztemetõ tájékára,
egy öreg, csendes csapszékbe, amely közel lévén a sirkõgyárakhoz,
mindig tele volt iddogáló kõfaragó-legényekkel. Odamenekült
Dömötör s már útközben felcsillant a szeme arra a gondolatra, hogy
ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze ügyessége cserben nem
hagyja, ma délután háromszor egymásután kilenc babát üt le a
kuglizóban.
Meg kell ezek után õszintén vallanunk, hogy az õ lelke nem volt nagy
szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az önelemzés
mártiromságára való. A saját egészségének örök forrásából táplálkozva,
vágyai messze mögötte maradtak a lehetõségeknek. Ne szépítsük a
dolgot, parasztember volt Dömötör, egyszerü, de zseniális paraszt,
akinek egész idegélete leegyszerüsödött a szép formák és a
megrögzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem lett volna
mûvész, akkor lovakhoz, ökrökhöz, buzához és kukoricához tapad
minden csápja a benne viruló természetes ösztönöknek. Ezt pedig a
földbõl, levegõbõl, erdõbõl, patakból és az édes szüleinek piros paraszt
véredényeibõl szívta magába csecsemõ gyermek és suhanc legényke
korában.

II.
Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában
csodájára jártak a falubeliek.--Olyan ökle van, mint egy
medvebocsnak--mondták rá az öregasszonyok, akik tulozzák ugyan a
dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és kissé
együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz esztendõs
korában már a kovács mellett fújta a tüzet s irgalmatlanul szorította
markával a lovak bokáit, amikor rátették a vasat. A legnehezebb
kalapáccsal úgy csapkodta az üllõt, hogy az egész kovácsmûhely
rengett,--az ifju Vulcanos dolgozhatott ily heroikus jókedvvel, amikor a
Kentaurokat patkolta az Olympos völgyeiben. János azonban mégsem
maradt kovács, pedig bizonyos, hogy e téren is jelentékeny hírnévre
tesz vala szert óriási ereje és kezének ritka ügyessége miatt. A
gigantikus testben ugyanis finom és álmodozó gyermeklélek pihegett.
Nem félt a legvadabb ménektõl és megbirkózott a legsulyosabb
pörölyökkel is; de nem mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis
parasztlányoknak és könnyekig elérzékenyedett egy históriás ének
hallatára. Órákig elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és
porcellánfiguráin; úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon;
képeskönyv, mézeskalács-szentek, faragott botok, festett
cserépedények, figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták
és megrikatta az orgonaszó a