A mester

A mester, by Miklós Surányi

The Project Gutenberg EBook of A mester, by Miklós Surányi This
eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no
restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
under the terms of the Project Gutenberg License included with this
eBook or online at www.gutenberg.org
Title: A mester
Author: Miklós Surányi
Release Date: November 9, 2006 [EBook #19744]
Language: Hungarian
Character set encoding: ISO-8859-2
*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A MESTER
***

Produced by Tamás Róth and the Online Distributed Proofreading
Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the
director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the
books.

SURÁNYI MIKLÓS
A MESTER

SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST
* * * * *
A MESTER
REGÉNY
IRTA
SURÁNYI MIKLÓS
BUDAPEST SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
Fenntartunk minden jogot, a fordításét is.
* * * * *
Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1921.
Budapesti Hirlap nyomdája

I.
Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai
Sámsoné, heraklesi ökleinek egy csapásával le tudta volna teríteni a
nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje egy óriási gyermek
jámborságát, szíve egy imádkozó, bûnbánó, úrvacsorázó falusi
asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes kislány naiv ábrándozását
juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál Dömötör Jánossal, a szobrásszal,
az aranyérem és a párisi Grand Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves,
õszbecsavarodott, orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki
a Zuglói-út egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel és áhítatos
stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta
kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az volt
olvasható: Sors bona, nihil aliud.

Dömötör János a hivatalos mûvészet államilag hitelesített ranglétráján a
legfelsõ helyet foglalta el, már két év óta méltóságos úr, fõrend, a
mesteriskola igazgatója, ámbár a bürokratikus adminisztrációt nem
vállalta, mert gyûlölte az irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek
nemcsak a növendékek, de még a tanárok körében is. Mérvadó
helyeken egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az
udvar, a kormány és az arisztokrácia részérõl mutatkozó elismerés és az
anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da Vincivel,
aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa, Rubenssel, aki
Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár, Bernardo Rosselinoval,
aki Aeneas Sylvius hivatalos mûvésze volt, de tény, hogy manapság a
szerkesztõségek és a kritikusi törzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit
a nagyok már befogadtak kegyeikbe.
Ezt Dömötör is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkérõ arccal,
hebegõn és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú mûvésztársai között;
ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki felfoghatatlan szellemi
óriások között lábatlankodik. Cifra elméleteiket nem értette és groteszk
vázlataikat ijedten csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége
félénkké és alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami
valójában mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt
gondolta, hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. Önmagának
azonban bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe,
Hildebrand és Rodin könyveinek majd minden lapján érthetetlen és
homályos sorokra bukkan, amelyeken hiába töri kemény sörtével
borított domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy,
hogy abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a
rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá, mint az
eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint Dömötör, a
hivatalos mûvész, az akadémikus.
Nem csoda, hogy szerény és szûkszavú ember lett így Dömötör, aki
négyszer-ötször megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy szót
kiejtett elõkelõ barátai, ragyogóan szellemes kollégái, finoman csiszolt
elméjû és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok és dekadens
nagyvilági hölgyek elõtt, akik mintázás közben mûvészettörténeti és
esztétikai mûveltségük szédítõ magasságába ragadták a hüledezõ

mestert. Minthogy tehát szóval nem gyõzte, kénytelen volt szüntelenül
dolgozni. Öntötte a portrékat, aktokat, heroikus csoportozatokat,
emlékmüveket és reliefeket. Közben pedig jókedvûen fütyörészett,
örökkön égõ szivarját rágta hatalmas és vakító fogsorával. Vésõje alatt
szikrázott a márvány--mert legkedvesebb müveit maga szerette
kifaragni--óriás, bütykös, csontos öklével nyomkodta, döngette, pofozta,
simogatta, cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló
gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró
szemei allelujáztak a munka boldogságában, rövid sûrü sörtehaja
csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult s
izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a gipsz
füstölögve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt ilyenkor, aki
az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ösztönös mozdulataival,
temperamentumának isteni sugallatából, egyéniségének szent
együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke, bozótos feje, széles orra,
vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás vállai, izmokkal párnázott
domboru háta és oszlopos lábai egy õsember monumentális
sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely impresszionista dáma
egyenesen a karjaiba omlott volna, ha Dömötör János nem a
legszemérmesebb és a leggyávább öreg gyermek, aki valaha mintázófát,
vésõt és kalapácsot forgatott a kezében.
Dömötör János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta
megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárónõt, a gazdag, szép
és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu szõke kis
teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más asszonyszemélyre
csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel tudott rátekinteni.
Pedig most már a feleségét is csak hetenként