A mester | Page 3

templomban. Gyakran elbujt a kovács
szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérbõl, ablakos tótok gittjébõl
alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is otthagyta a mesterségét
és a gyergyói agyagipari iskolába kéredzkedett. Apja is ezermester,
fafaragó, rejtélyes elméjü székely; anyja finom ételek készítõje,
álomfejtõ, mesemondó, elõimádkozó, ezerjófüves asszony: nem csoda,
ha a gyermeknek inkább kedve telt cifra tálak, korsók, cserépedények,
agyagvázák készítésében, mint lovak patkolásában. Az iskola
igazgatója már a második esztendõben felvitte Pestre. Csodagyermek
gyanánt mutogatták. Csak úgy fejbõl, percek alatt a legcsodálatosabb
figurákat gyúrta ki az agyagból.
Itt mód felett megtetszett neki a Kerepesi-temetõ tájékán letelepedett
sírkõfaragók élete. Otthagyta az iskolát, hátat fordított a csodagyermek
minden dicsõségének és kõfaragólegénynek állott be Piacella Virgil

mester mûhelyébe. Itt ismerte meg az anyag sokféle fajtáját, a márvány,
a homokkõ, a gránit legbensõbb titkait, szín, keménység, finomság, erõ,
optikai és hangulati hatások tekintetében. Rájött, hogy másmilyen kõ
kell egy ifjú szûz és egy görnyedõ munkás, vagy egy marcona katona
figurájához. Mindent meglátott, megérzett, kitapasztalt, ami a
mesterséghez szükséges. Mert éjjel-nappal dolgozott. Közben
meghallotta, hogy a kõfaragást Olaszországban sokkal jobban értik,
mint akárhol a világon. Elkószált Olaszországba. Végigbarangolta a
lombárdiai temetõket s leszállt a márványbányákba, hogy a maga két
hatalmas karjával fejtse a követ.
--A kõnek is van lelke, jelleme és szerelme, öröme, fájdalma és
szeszélye--mondogatta szószerint értelmezve a saját szavait.--Én
ismerem a követ, a mindenségit,--tette hozzá önérzetesen s erre volt
legbüszkébb egész életében.
Legjobban szeretett volna mindvégig kõfaragó maradni és keze alól,
minta nélkül, a maga esze-szíve, lobogó fantáziája után egyre-másra
nõttek volna ki a Madonnák, Piéták, búsuló szentek, fáklyás angyalkák
és pihenõ oroszlánok.
--De így mégsem mehet tovább, kár az ily tehetségnek
elkallódnia--erõlködtek barátai, csodálói és protektorai és a legényt
elvitték Bécsbe, hogy megtanítsák az alkotás titkaira.
Ekkor már a harminc felé járt az óriás testû, csecsemõlelkû és áhítatos
szívû öreg kõfaragólegény.
Bécs. Itt úgy járt a székely parasztfiú, mintha egy Luther korabeli
német szerzetes, egy 1550 elõtti angol kurta nemes, vagy Rabelaisnek
kortársa, egy faragatlan francia katona becseppent volna a Mediciek
udvarába. Amaz holtra rémült Accolti Bernát és Fregora Constanza
asszony, Macchiavelli és Aretino körmönfont, szellemes és finom
élcelõdéseitõl, a tonus emelkedettségétõl, az evés, tánc és zenélés
eleganciájától, a társasági illemszabályoktól és a csiszolt erkölcsök
számtalan tilalomfájától; Dömötör János pedig, aki ösztöndíjai, sikerei,
bõven hulló honoráriumai révén a Hellmer-iskola legjobb társaságába
keveredett, színházba és éjjeli mulatóhelyekre, a Práterbe és bádeni

kirándulásokra vetõdött, szép kétszobás lakásban lakott, reggelijét
tükrös-márványos, freskós, bronzportálés kávéházban költötte
el,--szívdobogva, ijedt lélekkel ténfergett az új környezet kényelmetlen
és kimért szokásai között.
Ahogy végighallgatta kollégáinak könnyed és tartalmas csevegését, a
tanárok mély járatú fejtegetéseit, összeszorult a szíve a maga
faragatlansága és tudatlansága miatt. Beismerte, hogy a szállodák és
éttermek pincérei, a tánctermek kis táncosnõi, a virágárus lányok és az
olcsó modellek magasan felette állanak az õ gyergyószentmiklósi
modorának. A magyaron kívül egyetlen nyelvet sem értett, kivéve
husz-huszonöt útszéli és kocsmai olasz és német kifejezést. Magyar
lapokat olvasgatott, de mindig elakadt a lélekzete, ahogy az újságok
hasábjairól egy szédületesen komplikált és finoman elrendezett
társadalmi, politikai és tudományos világ meredt feléje. Alig lehet
elképzelni, mily megdöbbenés fogta el, amikor megtudta, hogy az
állami életnek minõ bonyolult a gépezete, mily sok statisztikai,
gazdasági és történelmi ismeretre van szükség, hogy valaki a legkisebb
kérdéshez hozzászóljon. Nem csoda, ha azt hitte, hogy az újságok
minden sorát európai lángelme, egyetemi tanár, akadémikus, vagy
polihisztor öreg bölcsész írja. Az ujságokból jött rá, hogy neki sejtelme
sincs a börzérõl, a hitelügyi, ipari, kereskedelmi berendezkedések
elemeirõl, hogy sohasem hallott semmit a közlekedési eszközök
technikájáról, legkisebb ismeretei sincsenek az orvosi, lélektani és
fizikai tudományok területén, nem érti a szakkifejezéseket és latin
idézeteket, nem jártas a színház, táncmûvészet, divat, társasági
szokások titkaiban és hirét sem hallotta az archeológia, stilusismeret,
bútorok, ékszerek, ruhák, toilette-eszközök tudományának, amirõl
pedig még a modell-lányok is úgy beszéltek, mintha édesanyjuk tejével
szívták volna magukba annak ismeretét. A perzsaszõnyeget nem tudta
megkülönböztetni a német gyárak teppichjeitõl, az irodalmat a modern
színmûvektõl, Ruskint a praerafaelita mûvészettõl, az urat a
milliomostól, a szocialistavezéreket a szocializmustól, a riportereket a
notorius hazudozóktól, a kritikusokat a nagyképû csizmadia
legényektõl és a secesszionistákat a széllel bélelt lakásberendezési
ügynököktõl. Sajnos, Dömötör János csaknem harminc éves volt már s
még nem ivott Cliquot-t, nem látott orosz balletot, nem volt spiritiszta

szeánszon, nem ült automobilon és nem lévén uriasszony szeretõje,
nem szagolt még levendula-illatot párisi csipkefehérnemün.
Dömötör látta, hogy az õ fantáziáján kívül van egy széles és ragyogó
világ, amelynek csak a kerítésén pillanthat be néha, de magáévá nem
teheti sohasem. Ez nem bántotta túlságosan, de félszeggé tette és
zárkózottá. A nagy stílust nem szerette és nem kívánta, de a maga
kicsinyes kedvteléseit, polgári szokásait és naivitásait restelni kezdte.
Fogta a könyveket s kiteregette maga elõtt, hogy felhabzsolja
tartalmukat; csak gyötrelmet és még nagyobb félénkségét merített
azokból. Nekifeküdt hát a munkának, hogy annak boldogságával és
dicsõségével ellensúlyozza társadalmi fellépésének és tudatlanságának
goromba fogyatkozásait. A könyvekbõl csak szavakat olvasott, de a
munka