A mester | Page 7

Holnap j?n a kimagyarázkodás és én is, meg a feleségem is jót nevetünk a sikerületlen kalandon.
Amikor kés?bb megint sajogni kezdett a szíve táján és felágaskodott az ?nérzete, a hiúsága, a szemérmes polgári tisztességérzete, amikor eszébejutott széles, puha, ruganyos és tiszta ágya, amely után minden csontja sóvárogni kezdett, újra megvigasztalta magát.
--Baj, baj, nagy szerencsétlenség, de nem t?rténhetett volna rosszabbul is? Tegyük fel, hogy annak az embernek, Vékonynak, vagy hogy hívják, revolver van a zsebében s azzal lepuffant, mint egy kutyát? Az ember soha sem tudja. Hanem az bizonyos, hogy igaza van a feleségemnek: mindenki csak a maga rangjához való helyen, k?rnyezetben, id?ben mutatkozzék. Tulajdonképen mit is keresek én a k?faragók kocsmájában, vagy ha már nem tudok leszokni róla, miért nem járok éjjel autón vagy bérkocsin? Igaza van a feleségemnek!
és már csak ?nmagára tudott haragudni, ámbár kés?bb eszébe jutott, hogy az ember, hiába, soha sem lehet elég óvatos. Ez éppen olyan elemi csapás, mintha Ruskin, vagy Tolstoj, vagy Payot feje f?l?tt lecsapott volna a mennyk? ... Vajjon mit tanácsolnának ezek az urak: ily esetben mi a k?telességük a m?vészeknek?
Amire kivirradt a reggel, D?m?t?r szelid rezignációval adta magát át a sorsnak és némán, b?nbánóan és megtisztult lélekkel ült a tolonckocsira, amelyen a f?kapitányságra szállították.
Alig vette észre, hogy ott áll két rend?r k?z?tt az ügyeletes kapitány el?tt.

V.
--Neve?
--D?m?t?r János szobrászm?vész, a mesteriskola igazgatója.
A rend?rkapitány, akinek keskeny arcán a kielégítetlen igények, az el nem ért vágyak és a meg nem valósított illúziók halvány rózsái égtek, aki jól szabott, puha és elegáns egyenruhájában bizonyára nagyon tetszett a n?knek, aki kínosan ápolt k?rmével eddig szórakozottan vakarta az állát, most hirtelen felugrott s k?nnyedén megtalálta azt a gesztust, amellyel végét veti a szituáció kínos voltának.
--Maguk kimehetnek--parancsolta a rend?r?knek. Aztán D?m?t?r felé fordult:
--Az Istenért, méltóságos uram, hogy kerül ?n ide?
A szobrász szeliden mosolygott.
--Tessék a jelentést elolvasni.
A kapitány sebtében végigfutotta a rend?rellen?r jelentését. Aztán elmosolyodott, gyengéden és elegáns bizalmaskodással megfogta a m?vész karját s a divánra ültette.
--Oh ezek a t?kfilkók!... Nem is képzeli a Mester, mily sok bakot l?nek e faragatlan, hiú és hatalmaskodó bugrisok.
Aztán felemelkedett helyér?l s mint egy tisztelg? küld?ttség szónoka, a m?vész elé toppant:
--Méltóságos uram! Miel?tt jelentést tennék felettes hatóságomnak és a hibás rend?ri k?zegeknek nemcsak alapos kitanítását, de egyben példás megbüntetését is indítványoznám, aminek, szent meggy?z?désem szerint, meg is lesz a kivánt eredménye, arra kell kérnem ?nt, hogy csekélységemt?l méltóztassék elfogadni a bocsánatkérést, amelyet a megtévedt rendészeti szervezet nevében ezennel tiszteletteljesen van szerencsém f?lajánlani. Az ország büszkesége, az európai hirü m?vész, a magyar faj halhatatlan géniusza ...
--Oh kérem, kérem--dadogott D?m?t?r--ez tulzás ... én voltaképpen ... hogy is mondjam csak ... hiszen alapjában véve, bizony úristen, ?k nem hibásak.
D?m?t?r izgatottan nyalogatta ajkait és hatalmas ?klével verejtékez? homlokát üt?gette.
--Ami igaz, az igaz, csakhogy ...
--Csakhogy--vágott k?zbe lelkesülten a kapitány --a mi legénységünk még mindig hiján van a disztingváló képesség legelemibb k?vetelményeinek is. Azon kezdem, kedves jó méltóságos uram, hogy nem szégyene-e az államrend?rségnek, hogy akad egy olyan ?rparancsnok, aki az alkotóm?vészet f?lkent fejedelmét, a mi halhatatlan és büszkén szeretett ...
A szobrász e pillanatban nem kívánt egyebet, mint hogy megugorhassék a bókok és bocsánatkérések e viharos zápora el?l.
--A feleségem ...--szaladt ki piros, nedves ajkai k?zül az a szó, amely most egész ?ntudatát megsemmisítette, mint ahogy a napsugár f?lissza a nyári vizek párolgását.--Semmi, semmi ... csak én már szeretnék hazaszaladni, uram.
A kapitány szeretetreméltóan mosolygott.
--Ne méltóztassék nyugtalankodni. Oh a véletlen jó kezekbe adta ?nt, becsületemre. Nekem is van egy kis gy?jteményecském. Képek, szobrok, antikvitások, m?ipari tárgyak, régi brokátok, damasztok, hímzések ... korlátolt anyagi eszk?zeim, sajnos, mondhatnám, az anyagi eszk?z?k teljes hiánya meggátol abban, hogy valamirevaló gy?jteményr?l álmodozhassam, de mégis van egy megbecsülhetetlen kincs a birtokomban, igaz, hogy csak kicsinyített reprodukció, de magától a m?vész kezét?l: Nausikaa, amint Odysseus el?tt a tengerparton megjelenik. Csodálatos remekm?, talapzatán az alkotó lángelme kézjegyével: D?m?t?r I. 1895.
A kapitány itt megállt, felnézett a füst?s mennyezetre, tekintetét áhítatosan odatapasztotta a villanylámpa kampójára, mintha csendes hálaimát küldene a Magasságbelihez, amiért épen ?t választotta ki ,,Nausikaa a tengerparton, D?m?t?r I. 1895." szerencsés tulajdonosául.
D?m?t?r szíve is felmelegedett és azon t?rte az eszét, hogy uristen, mi módon került az a derék rend?rhivatalnok birtokába. E pillanatban mindennél jobban érdekelte a kis szobor--Nóra emléke--és annak titokzatos t?rténete, de nem merte megkérdezni, mert félt, hogy ezzel új és végevárhatatlan elbeszélésnek nyitja meg zsilipjeit, pedig ? kimondhatatlanul szeretett volna hazamenni.
A kapitány azonban cigarettával és pohár lik?rrel kinálta.
--Drága Mester, ami a feljelentést illeti, az egy pillanatig se okozzon ?nnek aggodalmat. Oh, a véletlen jó kezekbe sodorta ?nt--ismételgette ?nelégülten és sokatmondó szemhunyorgatással, mik?zben pompásan csiszolt k?rmeit megcsillogtatta a m?vész szeme el?tt.--Oh, nem hiába vagyok gyermekkorom óta bolondja a szépségnek, a színbe, formába, vonalba, fénybe és árnyékba finomodott érzékiség, a szublimált erotikum, a pogány testkultusz, az antik élet?r?m?k grande passione-jának. én tudom, hogy a m?vész nem kényszeríthet? ugyanazon t?rvények, társadalmi konvenciók és erk?lcsi babonák korlátai k?zé, mint az adóhivatalnokok vagy a gabonakeresked?k. A m?vész temperamentuma a nyárspolgár-fantáziát gyakran elképeszti a maga