A mester | Page 5

rezedás, muskátlis és árvácskás ablak alatt, kigombolta mellényét és hosszúszárú pipára gyújtott.
--Hallom, hogy sztrájkra készülnek a k?faragók?--kérdezte szemrehányólag a legényekt?l.--Hej az én koromban máskép csináltuk a dolgot. Reggel ?t órakor már munkában izzadtunk és este az Angelus szólított haza vacsorához. és a Krisztusok, Máriák, fáklyás ifjak és gyászoló oroszlánok úgy n?ttek ki a márvány- és homokk?-kockákból, mint erd?ben nyári es? után a gomba. és nem tudtuk, mi a szociális osztály-?ntudat, ki volt Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni, mint napfelkeltét?l napnyugtáig.
A k?faragók ittak és iparkodtak gúnyos és f?lényes arcot vágni e szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos meghatottság ragyogott és nyeldekl?jük kiszáradt arra a gondolatra, hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat, mint ?k s ma az ország egyik leghíresebb embere, akinek automobilja és f?úri palotája van és méltóságos úrnak hívják a cselédei. Ezt érezték a szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak Tarde: Társadalmi capillaritas cim? munkájáról. Hiába, a k?faragólegények még a társadalmi osztály?ntudatról, a proletárok világszolidaritásáról és a munkabéremelésre irányuló gazdasági harcról is lemondanak, ha arról van szó, hogy bel?lük er?s akarattal szobrászm?vész, vagy esetleg sírk?gyáros is lehet. Vannak k?faragólegények, akik még a termelési eszk?z?k k?z?s tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy maguknak kül?n el?ny?ket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot szerezzenek. Ilyenek a k?faragók s ebben nagyon hasonlítanak a k?mivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok szerkeszt?ihez, a politikusokhoz, a keresked?kh?z, a f?ldbirtokosokhoz és a papokhoz.
D?m?t?r János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a sírk?gyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt D?m?t?r személyét?l annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz fiatal korában maga is szobrászm?vésznek készült, de álmait fel kellett cserélnie a sírk?gyáros számtalan milliójával. A milliókat rendjén lev? dolognak tekintette, de az egész világot felel?ssé tette azért, hogy benne a legnagyobb szobrász-lángelme veszett el a sors mostohasága, a milliók s az emberek irigykedése miatt. D?m?t?rt is vetélytársának tekintette, bár elismerte, hogy van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen fizet és alku nélkül, ha agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. ám ahol csak tehette, célzásokat ejtett el arról, hogy D?m?t?r végre is mindent a feleségének k?sz?nhet.
--Van Roosen bárón? hozza a milliomos megrendel?ket, az arisztokrata m?gy?jt?ket, a külf?ldi dámákat, az állami megrendeléseket, mert D?m?t?r ugyan els?rangú mesterember, baromi szorgalmú iparos, valóságos gyárimunkás, gipszhordár, márványfaló, ?nt?mester ... mester, az ám a teremtésit, igazi ?nt?mester ... a fiam nagyszer?en megállapította, hogy tulajdonképpen nem is m?vészet, amiben D?m?t?r mesterkedik, de ... Olyan az, mint a számolób?vészek, táncakrobaták, céll?v?k és zenevirtuózok produkciója: egy agybeli részleges tulfejl?dés eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns ?szt?neinek kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az ? alkotásait, a hogy Garibaldi fiam kifejezi magát.
Piacella mester, látva, hogy a k?faragólegények mily áhitattal tekintenek D?m?t?rre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:
--Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó tavaszi lombozatot kapjon a képz?m?vészet elaggott, korhadó fája. én amondó vagyok, hogy a fiatalságé a j?v?. Fiam, Piacella Garibaldi, most olyan eszméket ...
D?m?t?r igazat adott a gazdag sírk?gyárosnak, csak hozzátette:
--Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.
és eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.
Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odad?rm?gte az els? segédjének:
--Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy az én ?reg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, t?bbre becsüli a hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és miniszterek barátságát. Ez az én bajom, ?csém ...
D?m?t?r pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útk?zben ki akarta eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai kitüntetést. Egy fordulónál kopottas, sovány fejkend?s asszonynak majdnem a sarkára lépett. Az asszony mellett kis gyermek tipegett, sírva, szepegve, k?ny?r?gve, hogy nem birja tovább, vegye f?l az anyja, vagy adjon enni, vagy fektesse le, mert fáradt, mert éhes, mert beteg ... D?m?t?r mérhetetlenül fájdalmas keser?séget és szánalmat érzett f?lszaladni, kiterjeszkedni, elhatalmasodni a szívében, hogy amikor ? akadémikussá lett, akkor egy szegény k?ly?k leroskad a nyomorúságtól, mert a sok batyútól nem jut neki már helye az anyja karjain. K?rülnézett, hogy kocsit fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt, káromkodott egyet, mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát, f?lmarkolta a kis emberkét, óriás karjára vette és nyájasan, szégyenkezve menteget?z?tt az asszony el?tt.
--édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem egy kicsit a porontyot.
Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul ballagott a csecsem?t viv? Nagy Kristóf oldalán. D?m?t?r k?zben megbánta, hogy akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva magyarázatul hozzátette:
--Sors bona, nihil aliud.
--Ugy van--bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a magyarázatból, de boldog volt, hogy fia az ?les férfiú karján elszenderedett.
A Hermina-út sarkán azonban váratlan katasztrófa t?rtént. Egy bizonytalan járású, halkan káromkodó kopott munkászubbonyba ütk?ztek bele, a zubbonyból f?lvet?d?tt egy sápadt arc, az arcból két villogó szem, a szemekb?l kilobbant a meglepetés, a gyanú, a düh és a bosszú és az asszony elsikoltotta magát.
--Jézus Istenem, az uram!
D?m?t?r majdnem kiejtette kezéb?l a gyereket, a férje pedig elordította magát:
--Megcsíptelek