A mester | Page 4

a nimbuszának és szavai helyett aktjait és kompozicióit mérlegelik. Mindenki szerette s ennek ? tiszta szívb?l ?rvendezni tudott, nem gondolván arra, hogy a talentumokat mindenki támogatja addig, amig felülr?l kezelhetik és hátára kapaszkodva, vele szemben a protektort játszhatják.
és ek?zben elj?tt az asszony is. Nórának hívták, rajongó, hibátlanul szép, ragyogó fekete szem?, de tehetségtelen kis szobrászleány volt, aki egyenesen felkínálta neki az els? szerelem égi ajándokát. Róla mintázta európai hirü alkotását, Nausikaat, amint Odysseus el?tt a tenger partján megjelenik. Ekkor fogamzott meg elméjében, hogy domborm?ben illusztrálja majd e homerosi kalandor naiv h?stetteit, amelyek az ? gyermekded kedélyét mindennél jobban érdekelték.
A szobrászn?vendék Nóráról mintázta els? remekm?vét, de t?bbé sohasem merte modellnek használni szerelmét. Oly magasra emelte ?t áhítatos rajongásában, hogy elrémült attól a gondolattól: a világ szájtátó bámulásának kitenni az imádott test intim titkait. A férfi féltékenysége bizonyára nem egy remekm?t?l fosztotta meg az emberiséget, de D?m?t?r azt tartotta, hogy a m?vész minden dics?ségénél t?bbet ér, hogy Nóra szépségének misztériuma egyedül csak az ? számára nyilatkozik meg. Mikor aztán Nóra kiszakadt a Hellmer-iskola k?telékéb?l, D?m?t?r szomorúan utrakelt, hogy Párisban, Rómában és a g?r?g f?ld?n tanulmányozza az antik szobrászatot. Most, hogy már nem látta, hideg fejjel tudta rekonstruálni Nóra testének klasszikus szépségeit és belevitte azokat az antik istenn?k elgondolásába. úgy érezte, hogy most, az elviharzott szenvedélyek után, t?kéletesebben látja az él? remekm?vet is. Ráj?tt, hogy a nagy m?vészethez szükséges a szerelem; de az is kell, hogy a szerelem már a múlté legyen a remekm?vek születése alkalmával. Igy van ez minden m?vészetnél, kivéve talán a zenét. ámbár ki tudja? Minden ember egy individuális kis világ és bolond az, aki az ?sszes teremtményeket k?z?s t?rvény alá akarja vonni az ? g?g?s tudákosságában.
Az bizonyos, hogy D?m?t?r János hamar európai hír? szobrász lett. Hazahívták Pestre, a kormány kinevezte professzornak, a király rendjelekkel tüntette ki, de a m?vész legjobban annak ?rült, hogy ?zvegy édesanyját felhozathatta Gyergyószentmiklósról és vasárnaponkint, mint a müncheni Stuck, cilinderbe, fekete redingotba, lakkcip?be gavallérosan ki?lt?zk?dve, megsétáltatta a fejkend?s, feketeruhás, pápaszemes, szelíd ?reg parasztasszonyt a dunaparti korzón és a Stefánia-út lombjai alatt.
?t évig tartott ez az idillikus élet, akkor a gyenge, beteges anyóka kivonult az antik istenek, k?zépkori szentek, t?rténelmi héroszok, államférfiak és mágnásasszonyok márványképmásai k?zül, ki a Kerepesi-temet?be. A m?vész stilizált falusi feszületet állított a sírdombja f?lé, olyant, amin? Gyergyószentmiklós határán, az út keresztezésénél állott, sovány, vérz?fej?, t?viskoronázott, kecskeszakállas Krisztussal, amint lába alatt a názáreti Mária zokog a fájdalomtól. Máriában az édesanyja vonásait ?r?kítette meg, gyermeki áhitattal úgy vélvén, hogy nincs méltóbb emberi lélek, aki az úr lábánál helyet foglalhatna, mint az ? szerelmes szül?je.
Ez volt az els? szobra, amelyben az emberek, kül?n?sen kartársai és a kritikusok, számos feltün? és sajnálatos hibát fedeztek fel és gáncsolni sem átallották az alkotóját.
--A Mestert?l bizony t?bbet várt volna az ember. A Krisztus határozottan csúnya, Mária pedig unalmas.

III.
János tehát szédít? gyorsasággal haladt a siker meredek országútján felfelé, fel egészen a Van Roosen bárón? szerelméig, a zuglói villáig,--a fejedelmi vagyon, a dics?ség és a kortársak ébred? irigységének, az ifjú és improduktív esztéták lekicsinylésének zenitje felé, D?m?t?r maga is megd?bbent, néha a saját nagyságától és homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt ledobja hátáról a rákapaszkodott protektorokat, kezd ellenszenvessé válni és kihívja maga ellen a gy?l?letet. Pedig mindent elk?vetett, hogy elkerülje a felt?nést és rendes ember legyen, ahogy azt a nagy Ruskin el?írja. Belátta, hogy legokosabb, ha az ember jegyz?k?nyvet tart magának és minden reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az es?; simára fésüli az erk?lcseit; el?bb a mellényét húzza fel és csak aztán a kabátját; naponta néhány juhb?rbe k?t?tt k?nyvet vásárol és szivarját nem az ég? végével fogja a szájába; csinos ruhát hord és kifújja az orrát, ha náthás.
Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és egy este a szépm?vészetek minisztere magához hivatta és k?z?lte vele, hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai tagsághoz.
D?m?t?r, aki egyszer? lelk? férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel, az elismerést ujjongó ?r?mmel szokta elfogadni. Nagyboldogan ballagott hazafelé, mint egy mámoros gyermek az els? csók után. Sírni, dalolni, ?lelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az egész világot boldoggá tenni--ezt szerette volna D?m?t?r s majdnem fülébe súgta a sarkon gesztenyét árusító kofaasszonynak: akadémikus vagyok, lelkem és sietek hírt vinni err?l a feleségemnek.
El?sz?r tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van Roosen bárón?h?z szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz konzul estélyen szórakozik. Valaki el?tt pedig ki kell ?ntenie boldog büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legk?zelebb állott a K?ztemet?-úti korcsma, Piacella úr és derék k?faragó legényei. Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a vendégl?ben D?m?t?r szobrász tudományos karrierjének szenzációját.
--éljen a Mester!--harsogta a k?faragók kórusa és temérdek er?s aszubor került ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú, keskeny asztalokra.
--Sors bona, nihil aliud--védekezett D?m?t?r szerényen és zavartan elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszer? kézm?ves tisztességét f?lébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan dics?ségének.
--Labor omnia vincit,--fitogtatta klasszikus m?veltségét és helyet foglalt az asztalf?n, a z?ld zsalugáteros,