A bihari remete | Page 2

volna. Az aedilis, mint minden római, rajongott a Városért, amelynek gy?ny?reir?l annyi rosszat mondtak a k?lt?k s most kissé kesernyés gúnnyal mormolta maga elé: Cumaeban a platánok alatt lakik a boldogság...
A macedon saruinak csoszogása rázta f?l álmodozásából.
A libertinus egy csapszék fele igyekezett, amelyb?l részeg matrózok kurjongatása hallatszott.
Az aedilis kilépett az oszlop m?gül s tógája ráncait ?sszébb fogva, megindult a lépcs?k felé. A játszók táblái mellett friss karcolás nyomai csillogtak a márványban. Odapillantott és elolvasta az ormótlan bet?ket:
VINCIS, GAVDES
Egy pillanatra megállt. Az arca elváltozott, fekete szemeiben kül?n?s fény lobbant fel, aztán gyors léptekkel sietett el a Via Sacra irányában.

II.
Az éjszaka els? órája már nem volt messze, mikor az aedilis gyaloghintója f?lt?nt az ostiai kapu m?g?tt. Kíséret nélkül indult útnak, mintha csak sétát akart volna tenni a Városon kívül, a nyaralók k?z?tt. Még feleségét?l sem búcsúzott el. Nem akarta, hogy id? el?tt értesüljenek távozásáról. Nyolc afrikai rabszolga vitte a gazdagon faragott gyaloghintót, amelynek félrehúzott z?ld függ?nyei m?g?tt fél k?ny?kre támaszkodva feküdt a puha melittai sz?vettel borított vánkosokon. A vánkosokat minden nap friss rózsákkal t?mték meg.
A széles, k?vezett út egyik emelkedettebb hajlásánál az aedilis kihajolt a gyaloghintóból és visszatekintett a város felé. Bármennyire k?nnyelm?en szánta is rá magát Róma elhagyására, most megillet?dve és fájdalmasan gondolt mindarra, amit elhagyott.
A hét halom f?l?tt az ég krétás kékjében lebegni látszott a Capitolium márványkoronája, büszkén és hódítóan, nem árulva el a férgek nyüzsgését, amik alapjait megingatták. A Világ Ura g?g?sen emelte homlokát s m?g?tte a végtelenségig átlátszó zománca a szemhatár felé lágyan olvadt át az alkonyat narancssárga színeibe. A sz?k utcákon ott most zsebmetsz?k, orgyilkosok, hamis tanuk és szájh?s?k k?zt mulatnak a henyél?k; a disznóhúsev?k puritánságát kéjencek, piperk?c?k és kurtizánok gúnyolják az esteli korzón és az ?r?kké jókedv? ványolók Sulla dicséretét éneklik. Mindegy. A Capitolium még áll és ragyog.
Az aedilis hosszasan, merengve nézett a mez?k felé, amiknek sárguló füve f?l?tt aranyos por szállongott. A Tiberis messzir?l csillogó szalagja fel?l favágók nótáját hozta át a szél a dombokon s csendesen borzongtak a s?tét píniák a szelíden ereszked? lankák oldalában. Boldog, enyhe nyugalom borított be mindent, a gondtalanság tücs?kzenéje szólt a bokrok alján.
Az aedilis intett a rabszolgáknak s azok megkett?ztették lépteiket. Az út nemsokára a Tiberis felé kanyarodott s attól alig egy k?dobásnyira párhuzamosan haladt tovább a part bólogató füzesei mellett. Néha egy f?ldmívessel találkoztak, aki jobbra-balra himbálódzva sietett ?szvérén, hosszú botját keresztbe fektetve maga el?tt a nyergen, k?penye csuklyáját fejére húzva.
A Tiberisen csónakok úsztak, amikben ittas társaságok mulattak ének- és lantszó mellett. Odább s?r?n k?vették egymást a pénzemberek és gazdag polgárok villái, amiknek falait ellepték a vadsz?l? és a borostyán kuszált fonadékai. A kerteket egyenes gyertyán- és platánsorok szegélyezték, míg a kavicsolt utak szélén madár- és vázaformára nyírt bokrok sorakoztak.
A mérf?ldmutatók rendre maradoztak el a gyaloghintó után, amelynek ritmikus hintázása félálomba ringatta az aedilist.
Jó két óra múlva, mikor az este szürkesége már egybeolvadt a mocsaras rónáról felszálló nedves g?z?kkel, a gyaloghintó elérte az isola sacrát, ahol a folyó két ágra szakad. A láthatár alján a kel? hold fényében megcsillant a tenger s f?l?tte az ostiai világítótorony máglyatüze.
A kik?t? a Tiberis félk?ralakú hajlásában feküdt, a folyó torkolatának sz?gében. K?zepén húzódott a k?zraktárak utcája, amelynek magtáraiban a Karthagóból és Alexandriából hozott gabonát halmozták f?l. Innen keskeny utcák vezettek a parthoz, amit a sárga hullámok iszapja évr?l-évre magasabbra emelt.
A város el?tt, az út két oldalán fekv? temet? egyszer? kolumbáriumai k?z?tt haladó rabszolgák babonás szorongással tekintgettek a holtak városának s?tét emlékei felé. Az aedilis a gyenge holdfényben úszó kik?t?t nézte és elt?n?d?tt:
--Mennyi b?lcsesség lakott Romulusban, hogy városának falait nem itt a tenger szélén mérte ki. A tenger hullámai ellenséges gályákat hajtanak a part felé és az idegenek meg?lik a régi erk?lcs?ket, mint a g?r?g szigetek városaiban. De a Város atyja azt is tudta, hogy a római h?s?kben nemcsak világhódító vágyak, hanem uzsorás kalmárhajlamok is élnek. Szeretik a babért, de a percenthez is éppúgy ragaszkodnak. és mert tudta ezt, azért szállott alá a Tiberishez, amelynek a háta a bárkákat fáradhatatlanul hordja a tenger felé. Ancus Martius, aki Ostiát építette, csak befejezte az els? király gondolatát.
Az aedilis lehúnyta a szemét és arra gondolt, mi lehetne Rómából, ha egyszer valaki eltakaríttatná a kik?t? felgyülemlett iszapját, hullámt?r? gátat emeltetne és megépíttetné a rakpartot. Elmosolyodott:
--Talán majd egyszer én,--és gyenge pirosság futott át halvány arcán.
A rabszolgák a város kapuja elé értek, de az aedilis nem állapodott meg az utasok fogadójában, amelynek homlokát k?b?l faragott daru díszítette. A gyaloghintó áthaladt a hatalmas kapubolt alatt a hajcsárok, teherhordók és fügeárusok k?z?tt, akik a fal vasgy?r?jébe t?z?tt fáklya v?rhenyes fényében csoportokba ver?dve zajongtak. Az aedilis ?sszevonta a hintó függ?nyeit. Demokrata volt, de az isteni nép szennyét és szagát nem bírta el.
A rabszolgák lihegve vágtak át a városon, elhaladtak Jupiter templomának porticusai el?tt, azután lekanyarodtak a kik?t?h?z. Egy lehorgonyzott bárka el?tt álltak meg, amelyet széles palló k?t?tt ?ssze a parttal.
Az aedilis kiszállt s halk hangon utasításokat adott a rabszolgák vezet?jének. Négy rabszolga