A bihari remete | Page 8

fogta el. Kemény, sápadt arca, amely mögé
mindig el tudta rejteni fölindulását, most kigyúlt és hûvös, kék
szemében heroikus tûz lobbant fel. Forró agyán átvillant a gondolat:
--Még megfordulhat a kocka. És én egyedül, két ágyúval föltarthatom
az ellenséget.
Õrület volt, de szép, csodás, nagyszerû õrület. Ebben a pillanatban egy
lángeszû költõ állt az elhagyott ágyúk mellett.
Keze izgatottan kapott a gyújtózsinór után.
A kanóc nem volt seholsem. A gyáván megfutottak azt is magukkal
vitték.
A varázsnak vége volt.
A tábornok feje, mintha villamos ütés érte volna, fakón esett vállai
közé. Vad elkeseredéssel dobta el csonka kardját és kilépve a
tölténykocsi mögül, aminek oldalán egyre vésztjóslóbban kopogtak az
ellenséges golyók, befutott a fák közé. A kiálló fagyökerek közt
megbotolva, a sáros talajon minduntalan megcsúszva, ziháló mellel,
halálrafáradtan botorkált elõre. A golyók ide is követték s feje fölött
recsegve töredeztek az apró galyak. A háromnapos kimerültség a

pillanatnyi lázas fellobbanás után ólomsúllyal nehezedett rá. A gerincén
jeges borzongás futkosott. Szinte öntudatlanul csapott le újra a védtelen
országútra. Kemény sapkája megingott a fején és szemébe billent. Egy
golyó fúrta át a tetejét. Meg sem rezzent, futott tovább, elakadó
lélekzettel, megalázva, remény és cél nélkül.
A meredek úton minden lépéssel alábukott az üldözõk lõvonalának. A
golyók ártalmatlanul zúgtak el a feje fölött.
Amint ezt észrevette, újra visszanyerte hidegvérét. Segédtisztjében
kezdett bizakodni, aki bizonyosan a megfutottak összeterelésén
fáradozik.
Óriási ugrásokkal haladt elõre.
--Kicsit kevesebb mohóság és több hidegvér a célzásban,--mormogta
fogai között, amint a golyók egyre magasabban fütyültek el fölötte.
Hirtelen fölujjongott.
Alatta a kanyarodónál föltûnt segédtisztje egy század tót gyalogossal.
--Nem csalódtam benne,--gondolta és egyezerre minden erejét
visszatérni érezte.
--Katonák,--kiáltotta elfulladva,--utánam. Még mindent meg lehet
menteni.
Megfordult és a csapat élén rohanni kezdett fölfelé.
Sûrû golyózápor sivított el fölöttük.
--Bátorság, fiaim, hiszen nem találnak.
A katonák rendületlenül követték. De ebben a pillanatban egy legény
ordítva bukott arcra.
Egyszerre vége volt mindennek.

A visszaterelt csapat rémülten rohant hátrafelé. Nem volt többé hatalom,
amely megállíthatta volna õket. A szûk úton egymást gázolva õrült
üvöltéssel menekültek.
A tábornokot segédtisztje ragadta karon és vonszolta lefelé.
A váratlanul fölmerült végsõ reménynek hirtelen megsemmisülése
megbénította minden gondolatát. Mint két mozgó tárcsa futottak a
vadászok golyói között, a fölfreccsenõ sárban, halottakon és eldobott
fegyvereken keresztül. Gépiesen, öntudatlanul, torkukban a fojtogató
sírással és szívükben a szégyen keserûségével.
Mögöttük gyors egymásutánban villantak föl a fegyverek és õk sárosan,
megtépve, halálrahajszolva futottak tovább lefelé a lejtõn.

A BIHARI REMETE
Százkilenc esztendõ elõtt sugarasabb õsz járt a berettyókovácsi pusztán.
Dér alig fogta a hervadó füvet. A lápos elmélyült ezüsttükrében vénülõ
szépasszonyok telhetetlen hiúságával nézegette magát a felhõtlen
magasság s lenn a síkon, az istrázsát álló jegenyék fölé, hálós
aranysátort vert délszínben a nap. Nagy, égig érõ csend rejtegette a
messzi tanyákat, a töretlen náderdõt, a löszpart meredekjén bókoló
rozmaringfûz-sövényt s a lankás dombolt martjából kimagasló fehér
udvarházat, melynek zsindelysüvegét a néhai bécsi királynõ újmódija
szerint vonatta dupla peremre Bessenyey György úr. A délnek szaladt
nyár siettében ittfelejtett néhány hév hetet. Csak alkonyattájt sétált,
végig a bihari rónák szélén a közelítõ November, violás köduszályát
elterítve a friss szántások fölött.
Az öreg úr, aki egyre ritkábban mártotta meg elébb oly szapora
lúdtollat a kalamárisban,--írás nélkül is fogyott abból a ténta,--mogorva
szótlanságban járta a kúria pipafüstös, homályos szobáit s gyakorta
tekintett ki az ablakon túl esteledõ õszbe. Mi járhatott eszében: Isten
tudja,--Isten, akit Monsieur Voltaire bõrbe kötött, aranyba metszett
könyveinek gonosz syllogismusával tagadott,--talán a pataki kisdiák

betûirtózása, amely nagy egészséges ösztön szégyenkezésbe betegedett
a királyasszony tudós városában, hol annyi átvirrasztott éjszakán
ismételgette a frantzia grammatikátska rendhagyó verbumait, míg a
többiek, a sárga csizmában, aranypaszomántos veres dolmányban,
párducos mentében ékeskedõ ármális nemes ifjak, hajporos dámákkal
enyelegtek a schönbrunni rózsalugasok alatt, avagy talpas poharat
hajigáltak a GrüneKatze pókhasú csaposának fejéhez. De az is lehet,
hogy ez enyhe õszön emlékezései támadtak az õz-szemû bétsi grófnéról,
aki mosolygó komolysággal hallgatta a megtanulhatatlan nyelven írott
tragédia recsegõ sorait:
Véres áldozatját látom trónusomnak, Mely kínos hatalma van
királyságomnak, Ágist örökösen kesergem vesztével, Mert noha
elpártolt, de nagy volt szívével...
Ilyen csendes õszidõben sok régi dolgok megfordulnak öreg emberek
fejében.
Derék úr volt, testes, vállas, sûrûvérû besenyõfajta, hatvanhárom
esztendõs korára is kemény bikanyakkal s bár járása kissé elnehezedett,
sohase vesztette el egészen a hajdani testõr mozdulatának feszes
rugalmasságát. Ha egy-egy mérges indulatú, disznótoros, boros estéjét
követõ hajnalon kihozatta rázós szekerén a váradi olasz sebészt, aki
Erdélyországban is híres volt a köpölyözésrõl, utána nyeregbe zökkent
s kilenc agárral késõ délutánig futtatta a nyulat a Berettyó síkján.
Hanem azért a haja csak szép, tiszta ezüstbe keveredett, mint régi
allonge-barókája,--ahogy Nalátzi uram szokta volt emlegetni a parókát.
S hogy õ maga is az elmúlás borús gondjaiba tévedt olykor, arról
nemcsak a Természet világa vagy a józan okosság dicsérete s a Bihari
remete kerekbetûs kézirat-tekercsei árulkodtak ott a kicsiny, házi
bibliothékában, hanem a deckás kert sarkában álló almafa is, amelyet
fej fául rendelt magának öreg Bessenyey György, még a múlt