A bihari remete | Page 7

csapatok elõtt. Csizmája bokáig sáros volt s kardját a hóna alá
fogva gyorsan lépkedett. Nyoma sem volt rajta az éjszakai fáradságnak,
mintha a nyeregben töltött négy óra visszaadta volna rugékonyságát.

Friss volt, nyugodt és energikus.
A csapatokba is visszatért az élet a rövid pihenõ után. Az éjszaka
sötétjével mintha valami fojtogató érzés tûnt volna el a fehér szíjak
alatt dobogó szívekbõl. A hosszú tót fiú, aki útközben elaludt, most
végképp fölébredt s halkan, keservesen nyújtva kezdte dúdolni:
Cservena vinkó, bile kolácsi...
A következõ pillanatban azonban már abba is hagyta. Egy puskatus,
barátságos nyekkenéssel vágódott az oldalába. Némán mentek tovább.
Kilenc óra lehetett, mikor a köd szakadozni kezdett az elõbújó
napfényben. A havas erdõ tele lett aranyos ragyogással. Az olvadó hó
csepegve hulldogált az ágak között és egyhangúan kopogott az avaron.
Langyos zsongó muzsikája betöltötte az erdõt. A gyenge szélben
nedves földszag érzett s a katonák nehezebben lélegzettek.
Az út egyre meredekebb lett.
Balról, a sûrû tölgyes oldalából keskeny patakokban ömlött alá a hóvíz
s keresztülfutva a szekérúton, gyors szökkenéssel táncolt lefelé a
meredek mélységbe.
Óvatosam, a legnagyobb rendben haladtak a csapatok.
Egyszerre gyönge pukkanás zavarta meg az erdõ halk muzsikáját.
Mindenki összerezzent.
A fegyverek idegesen csörrentek meg s utána félelmes csend támadt.
Mintha az ágakról permetezõ vízcseppek is fönmaradtak volna.
Megálltak.
Az altisztek suttogva adták tovább a parancsot.
A pukkanás újra fölhangzott, most már valamivel erõsebben. Nyomon
követte a harmadik, negyedik.

A kaptató hajlásánál futó alakok tûntek fel. Patrulok voltak. Puskájukat
kezükben tartva bukdácsoltak lefelé a hepe-hupás úton.
Lihegve jelenttették, hogy az ellenség csatárjai az útra dûlõ hegyoldalt
megszállva tartják, mintegy negyedmérföldre, olyan ponton, ahonnan
golyóik az országutat hosszában söprik.
A tábornok gyorsan rendelkezett.
Egy századot felküldött az erdõs hegyoldal tetejébe, hogy azok az
ellenség csatárjait kimozdítsák helyükbõl. Az ütegbõl két ágyút
elõrehozatott és lemozdonyoztatott a keskeny szekérút két oldalán. A
gyalogság rohamoszlopban állt, készen az elõnyomulásra az erdõszél
födözete alatt, míg a huszárok hátvédül maradtak az üteg többig ágyúja
mellett.
A hegytetõre küldött század megkezdte a tüzelést. A kopár fák közt
piszkos füstfelhõk gyülekeztek az éles dörrenések nyomában. A
tábornok kivont karddal állt a gyalogosok élén.
Ebben a pillanatban nyolc-tíz huszár rohant el mellette, váratlanul
elõretörve az országúton minden parancs nélkül. Úgy látszik, elunták
hátul a várakozást az ágyúk mellett s most vad kiabálással vágtattak az
ellenség hadállása felé. A tábornok ajka elsápadt a dühtõl.
De mielõtt még szólhatott volna, sûrû fegyverropogás hangzott s a
huszárok ész nélkül robogtak visszafelé. Az ellenség golyói oldalba
fogták õket. Két ló hörögve bukott el s a többiek keresztülgázoltak rajta,
õrült iramban zúdulva neki egyenest a felállított rohamoszlopnak.
A tábornok látta a veszedelmet s elõreugorva a legelsõ huszár lovának
szügyébe döfte a kardját. Az erõs penge elpattant s a tábornok arcába
forró vérsugár szökött. A ló, fején keresztülbukva, maga alá temette
lovasát.
De ez már nem használt. A fejvesztett kis huszárcsapat belegázolt a
gyalogság tömör soraiba.

Rettenetes fejetlenség támadt.
A zárt oszlop rendje megbomlott és szakadozni kezdtek a sorok. A
hátul álló újoncok eldobták fegyvereiket és futásnak eredtek.
A tábornok szava élesen süvített át a zsivajon:
--Szuronyt szegezz! Elõre!
A megingott hadsorokból alig egy század teljesítette a parancsot. A
tábornok az indulattól remegve rohant velük elõre. De az elsõ tömeges
tüzelésre ez a csapat is megfordult és lehetetlen volt megállítani, annál
kevésbbé, mert a szekérúton már föltûnt egy ellenséges vadászosztag,
amely futólépésben, szuronyszegezve közeledett.
A futó gyalogság képtelen rémülete magával ragadta a két lekapcsolt
ágyú legénységét is.
Az egész zászlóalj futásnak eredt. A hátul álló huszárok útjokat akarták
állni, de a futók a lovak hasa alatt kúsztak tovább, mikor a lovasok
közéjük vagdostak. Az iszonyú zavarban az ágyúslovak nekivadultak s
csaknem az egész üteg hanyatt-homlok a mélységbe zuhant. Az
ütegparancsnok legázolva, véresen feküdt egy tölténykocsi mellett.
A tábornok hasztalan igyekezett, hogy néhány bátor emberét legalább a
lemozdonyozott ágyúk fedezésére együtt tartsa, nyomról-nyomra
hátrább szorult. Végre azon a ponton találta magát, ahol a két
lekapcsolt ágyú állott. Itt azután az egymást követõ vadászgolyók
hangos fütyülése azt a néhány embert is megszalasztotta, akik még
kitartottak mellette. Segédtisztje is eltûnt mellõle. Egyedül maradt.
Az ágyúk mellett, keresztben az országúton egy tölténykocsi állt. A
tábornok a kocsi mögé vonult s elszántan várt, maga sem tudta, mire. A
szégyen és a tehetetlen düh égette a torkát. A völgybe lerohanó
csapatainak csörtetése egyre gyöngébben hallatszott fel hozzá.
Pár perc mulva az ellenkezõ oldalról fölhangzottak az osztrák
néphimnusz szakadozott ütemei s az út legközelebbi kanyarulatánál

kibukkantak az ellenséges vadászok.
Erre a tábornok is megrendült.
Minden elveszett s a természetes ösztön menekülésre késztette.
Halotthalványan, elhomályosuló szemekkel nézett megfutott csapatai
után, majd visszafordult az ellenség felé.
Ebben a pillanatban úgy rémlett elõtte, mintha a vadászok a nekik
szegzett ágyúktól megrettentek volna. Hüledezve bámultak, lábuk
elakadt s a hurrázás elhalt az ajkukon.
A tábornoknak minden vére a fejébe tódult. A józan, hideg és számító
katonát, aki nem hitt a romantikus hõsökben, a lehetetlent megkísérlõ
pillanatok szédítõ láza