A bihari remete | Page 9

tavaszon
kimérve tövében síri ágya helyét. Kínzó titkokat rejtegetett ez a pusztai
egyedülségben lemorzsolt huszonöt esztendõ, a lét és halál fejthetetlen
kérdéseirõl, a múltba ereszkedett ifjúság visszahozhatatlanságáról s a
komor agglegénység család után sajgó epekedésérõl. De minden titkai
között legfájdalmasabb, mert legmagyarabb, annak a nagy értetlen

erõnek csudája, amely a Musákkal szeretkezõ daliás testõr kezébõl
kiütötte a rigmust keresõ tollat s a sima gallus nyelven társalkodó
udvarból visszasodorta egy nap az õsi portára, villásszarvú ökrei és
faggyús üstökû béresei közé. Micsoda hatalom hajtotta, hogy levesse a
szûk karmazsin dolmányt, fölrúgja az incselgõ Grátziát, hogy
megszaladjon a bársonyszájú grófné forró csókja elõl, megtorpanjon
Nyugat nyíló Szezáma küszöbén s hogy hazatérüljön,--szügybevágott
daccal, kopott décbundát vonván araszos vállára,--tajtékpipák érését
vigyázni, parasztszolgálók állát csipdesni, póri meséit hallgatni, maga
borát inni, elzsírosodni s végtelen õszi napokon egykedvûn nézni az
ónos esõ függönyét a fekete barázdák fölött? Ki rendelte, micsoda
homályban lakó istenség parancsolta rá ezt a sorsot, amelyrõl ma sem
biztos, hogy rontás-e avagy szentséges kiváltság, önmagába
visszaforduló ereje a titokzatos ázsiai léleknek?
Százkilenc esztendõ elõtt Bessenyey György úr, a néki megadatott
utolsó õszön gyakorta töprenkedhetett eme hiábavalóságokon.
Nyugtalanul méregette az öblös szobákat, mindenféle régi írásokat
hányt föl, pattogva szidta a lusta cselédeket s egyre sûrûbben küldött be
Váradra az olasz felcserért. Álmatlan éjszakáin pedig hangos perbe
szállt az Istennel, akit nyakas kálvinistasága pápista úton sem bírt
egészen megtalálni.
Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka elõtt álldogált, mikor
kerékkattogás verte fel a csendet s bõrfedeles, magas ringóra szíjazott
vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis
tartotta a gyeplõt s fehérkeztyûs inas eresztette le a vashágcsót egy
selyemmantillás idõsebb delnõ elõtt, öreg Bessenyey György kicsit
megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz
nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék
támlájába. Harmadnapos szakállal, elnyûtt csizmában, pipafüstszagú,
pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztendõ után--nem lehet
ma ezt a vendéget fogadni.
Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:
--Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én
már ott lakom a kertben, az öreg almafa alatt... az utolsó köszöntést

néki küldtem...
Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste,
mint fehéredik el a hírre az õz-szemû, bársonyszájú asszony, mint indul
el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja össze kezét, lehajtott
fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa elõtt.
S csak akkor szakadt föl mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a
hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az
ágaskodó lovak fölött.
A hintó elgördült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a
bétsi grófné.
Öreg Bessenyey György pedig nem sokkal ezután nyergeltetett,
Nyakába vonta kopott décbundáját, fölfordult a lóra s nyomába vágott
az elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni
senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját.
Megállott. Áthajolt a nehéz vasderes nyaka fölött, szeme fölé ernyõzte
tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás ködökbe,
amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl,
Dunán túl.
Mögötte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara
is kilobbant a lefutott napnak.

LULLUS RAYMUNDUS
I.
Abban az idõben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela
völgyén átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál
bizonyos Vicente Garcia di Castello nevû zsoldoskapitány, tejtestvére
annak a boltanai tudós vikáriusnak, akirõl Tritheim apát is
megemlékezik Steganographiájában. Ez az erõszakos, bikanyakú fickó,
akitõl semmi sem állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd
erkölcsei, a legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval

verte be jámbor polgárok fejét a székesegyház mögött lévõ fogadóban.
A nap legnagyobb részét ivással és kockázással töltötte, s felesége, a
szép és erényes Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza,
egyedül virrasztva mennyezetes ágyában.
Különösen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes
érkezett az udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz
címzett fogadóban, ahol a kapitány elõtt mindig tele kráterrel állott a
nehéz ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.
A lovag éjszínû hollótollat viselt fövegén s úgy beszélték, annyiszor
cserélte azt fel újjal, ahányszor szívébõl egy-egy szerelmes galambot
kiröpített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók
még máig sem pusztultak ki az Isuela völgyébõl, bár az sem tagadható,
hogy tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.
Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba
takarta az Ebro torkolatában fürdõ nap, Raymundus lovag elszántan
söpörte le a boros asztalról a színes kockákat. Odakönyökölt Castello
kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le
nem véve annak duzzadt, karmazsínvörös arcáról, így szólt hozzá:
--Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én
halálosan szerelmes vagyok bele.
A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetéstõl. Aztán
egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán
kötélvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a
nevetésétõl s közben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne
hajtani.
Lullus Raymundus továbbra is csendesen könyökölt a feldöntött
cinpoharak között