A bihari remete | Page 6

és jelentések hevertek,
rajtuk keresztbe dobva egy ezüstgombos lovaglópálca.
A tábornok a szoba közepén állt és hideg arccal hallgatta a segédtiszt
szavait. Kurtára nyírt szakála rõtesen csillogott a lámpafényben.
Aranykeretes szemüvege mögül jeges nyugalommal csillámlottak elõ
kék szemei. Csupa energia volt ez a hat láb magas, karcsú ember, aki
egy hónap elõtt vette át a feldunai hadtest parancsnokságát. De most
mégis, mintha valami fáradtságot vagy inkább fásultságot árultak volna
el mozdulatai.
Némán bólintott s mikor a segédtiszt mögött becsukódott az ajtó,
kimerülten dobta magát a kopott díványra.
Két nap óta mindig talpon volt s egyik izgalom a másik után érte. A
Szélakna irányában fekvõ fõcsapat felé haladó ellenség már egy napi
elõnyt nyert a Zsarnócra kirendelt zászlóalj parancsnokának
ügyetlensége folytán. Elsõ felindulásában maga vette át a zászlóalj
vezényletét s negyvennyolc óra óta egy percre le nem hunyta a szemét.
Izgatta az is, hogy esetleg elvágják a derékhadtól, ha ugyan be nem
kerítik. A legénység pedig javarészt újoncokból áll, azok is leginkább
tótok, akiket végképp elcsigázott az olvadó hótól csatakos hegyi utakon
való menetelés. Csodálatosan józan, gyors eszû és bátor katona volt,
bálványa különösen huszárjainak, utált minden érzelgést és romantikus
ellágyulást, de most mégis nehéz szorongást érzett a mellében. Vagy
csak a túlfeszített, lázas türelmetlenség hajtotta szivére erõsebben a
vért?
Hirtelen fölugrott, fölcsatolta a kardját és a besietõ segédtisztnek kiadta
a parancsot az indulásra.
Negyedóra múlva már ott ült nyeregben a templomtér szélén.
A januári hold bronzvörös gömbje párák közé sülyedt a hodricsi
magaslatok fölött. Az erdõ felõl éles szél csapott alá a völgybe és
szaggatottan, sikoltva hordta szét az ébresztõ kürtszót az alvó város

utcáin. A tábornok föltûrte köpenye gallérját és kissé elõregörnyedve,
szorosabbra fogta a kantárszárat. Sötét sziluettje élesen rajzolódott ki a
templom fehér falára, mintha egy fekete lovasszobor állt volna õrt a
gyengén emelkedõ tér sarkán. Türelmetlenül tekintgetett a homályos
utcatorkolatok felé.
Az ébresztõ még egyre sikongott.
Az alacsony házak ijedten nyitogatták piros szemeiket, a gyenge
holdfényhen alig villanó ablakokban egymásután lobbant föl a
világosság.
Mindenfelé mozgolódás támadt, mintha maguk a házak ébredtek volna
föl.
Hosszú, reszketõ lónyerítés keresztezte a trombita hangját s a templom
elõtt a parancsõrtisztek lovai nyugtalanul dobogtak a kerekfejû
gránitköveken. Izgatott kiáltozás s egyre közeledõ lábdobogások zaja
verte fel a hajnali csendet. Sötét alakok rendetlen csomókba verõdve
futottak a templom felé, útközben igazgatva meg egy-egy fegyverszíjat.
Gyenge zsongás töltötte be a teret s a fölvonuló sorok között
minduntalan összekocódtak a puskacsövek s a fekete léniák
jobbra-balra hullámzottak. A tér túlsó felén egy század huszár fejlõdött
föl, néma csendben várva a parancsot.
A fehérszíjas gyalogság már egészen betöltötte a teret, mikor a fõ-utcán
föltûntek a dübörögve közeledõ ágyúk.
A parancsõrtisztek a helyükre lovagoltak. Kurta, kemény vezényszavak
röpködtek oszlopról-oszlopra s a következõ pillanatban lassú,
egyenletes mozgással indultak meg a csapatok. A tábornok, vasderes
lován, az elõcsapat élén ügetett. A trombiták és dobok hallgattak, csak
a sáros hóban cuppogó lépések ritmikus zaja hallatszott. A gyalogságot
nyomon követték a huszárok s pár lépésre mögöttük egy tüzérüteg zárta
be a menetet.
A város alatt némán kanyarodtak le a Hodrics felé vezetõ útra. A hold
már eltûnt az erdõs hegyhát mögött s sûrû köd párázott föl a völgy

fenekérõl. Palaszürke felhõk torlódtak az égen s mire leértek a völgy
alján kanyargó szekérútra, havazni kezdett. Szurkos sötétség borított be
mindent, csak a fák tövében meggyûlt hó világított. A síkos úton
horkanva lépkedtek a lovak s a gyalogosok zárt sorokban, komoran
haladtak. Alig lehetett látni két lépésre. Szorosan egymáshoz feszültek
a csontos vállak s az újoncok álmosan borzongtak. Félig alva, gépiesen
emelkedtek a lábak egymásután. A szél szembe vágta a nagypihéjû
havat, amely a földön rögtön sárrá olvadt. A tisztek minden szót
eltiltottak, de ez fölösleges volt. Senkinek sem volt kedve beszélni.
Néha egy kõ megindult valamelyik vízmosás szélén s csattogva ugrált
lefelé a sziklákon. A rongyos bakancsokba beszivárgott a hóvíz s az
elgémberedett ujjak görcsösen szorongatták a ragadós puskaszíjat.
A negyedik században egyszerre mozgolódás támadt. Elfojtott
káromkodás hallatszott az utolsó sorokban. Egy hosszú tót legény
menetközben elaludt és fölbukott. Az utána jövõk keresztülestek rajta.
Az egész csapat megállt s a föltápászkodók le sem törülve arcukról a
sarat, fásultan álltak vissza a sorba. A vállak újra egymáshoz surlódtak,
mintha a szélsõk tartották volna az egész sort s a lábak újra cuppogni
kezdtek a sárban.
Végre sápadni kezdett a homály. Hat óra lehetett. Az erdõ sötét foltja
egyre határozottabban vált ki a meredek hegyoldalakon.
A völgytorok kiszélesedett s a szél gyenge harangszót csendített a
fáradt katonák fülébe. Nemsokára beérték Hodricsot. A falu alján
pihenõt tartottak s egy félóra múlva mentek tovább a Szélakna felé
húzódó keskeny völgyben.
Az út lassan emelkedni kezdett a baloldali hegyoldal lejtõjén. Már
egészen kivilágosodott s a hó is elállt. De a köd annál sûrûbb lett s
amint az úton egyre följebb haladtak, alattuk a völgyet egészen
eltakarták tejfehér gomolyagjai.
A tábornok leszállt a lóról és segédtisztjével csendesen beszélgetve
haladt a