A bihari remete | Page 4

lábait szétvetve ivott, minduntalan
odasandítva a liburna felé, amelynek szélén harminc csáklya
emelkedett a levegõbe. Abban a pillanatban azonban, amint a fölemelt
csáklyák ropogva vágódtak bele a gálya oldalába, hogy a két hajót
összekapcsolják: Testa rémülten eresztette el a korsó füleit s a vörösbor
végigömlött ruháin, nyakától a talpáig. A korsó cserepekre törött a
fedélzet kemény deszkáin.
Az összekapcsolt hajók között most széles pallókat fektettek át a
kalózok s egyszerre ellepték a gályát. A kalózfõnök, egy vörös
selyemmel szegett fekete köpenyes, bozontos szakálú, herkulesi
termetû ember, meztelen kardja után kapott, de az aedilis egy
parancsoló tekintete lefegyverezte.
--Váltságdíjat kaptok, ha senkinek sem lesz bántódása,--szólt kemény
hangon az aedilis.
A kalózfõnök arcán gúnyos mosoly futott át és hetykén kérdezte:
--Ugyan? És megértek ti mindannyian húsz talentumot? Én te érted
magadért kívánok ennyit.
--Micsoda esztelenség,--kiáltott az aedilis kiegyenesedve,--nem
tudjátok, ki került a kezetekbe. Ötven talentumot kaptok.
A kalózfõnök nem bírta elfojtani a meglepetés kiáltását.
--Ki vagy te?--kérdezte gyanakodva.

Az aedilis meglebbentette tógája bíborszegélyét, hogy kivillantak alóla
a curulisi méltóságot viselõk magas, veres cipõi:
--Caius Julius Caesar vagyok,--és kissé ironikusan mosolyogva
megbiccentette fejét.
--Azt hiszed, most már többet tudok?
--Római aedilis, barbár tulok, láthatod,--szólt Caesar indulatosan,--és
olyan ember, aki nem szokta meg, hogy kételkedjenek a szavában.
A harag pírja futotta el arcát, de azután türtõztette magát.
A kalózfõnök maga köré intette alvezéreit:
--Ez az ember, halljátok, Caius...
Megakadt és kérdõleg nézett az aedilisre.
--Julius Caesar,--segítette ki az, újabb gúnyos fejmozdulattal.--Majd
megtanulod még.
--Julius Caesar, ötven talentum váltságdíjat ajánl föl, ha a gályán
senkinek sem lesz bántódása. Oldjátok el a megkötözött matrózokat és
rendeljétek vissza az embereket. Ki fogja fizetni a
váltságdíjait?--fordult megint az aedilishez.
--Crassus, Rómából. És ennek a hajónak a kapitánya fogja elhozni a
megjelölt helyre. Hol van Testa?
Aemilius, aki szótlanul állt barátja mellett, a hajókabin felé mutatott,
amerrõl egy ijesztõ alak tántorgott elõ. A kapitány volt.
Szörnyû harciasan nézett ki. Köpenyén óriási vörös foltok
éktelenkedtek, a vörös bor nyomai, mintha nyakig gázolt volna a
vérben. Torkaszakadtából bömbölt és a mellét büszkén kifeszítve,
bizonytalan léptekkel közeledett.
--Én római polgár vagyok,--üvöltötte öklét rázva,--engem nem lehet

elfogni. Nem lehet, ha meggebedtek, akkor sem lehet,--ismételte
makacsul és pislogva nézett körül.
A kalózok nevettek és lökdösni kezdték. Az egyik mélyen meghajolt
elõtte, két karját a mellén keresztbetéve, aztán gúnyosain mondta:
--Ki akar téged elfogni, tiszteletreméltó disznóhólyag? Távozzál
szabadon, amerre tetszik, mennél hamarabb, annál jobb,--és a részeg
kapitányt a hajó széle felé lökte.
Testa rémülten csapta szét kezeit és vérfagyasztót ordítva,
hasravágódott, épp a kalózfõnök lábai elõtt.
--Senkinek se legyen bántódása,--szólt az keményen.
A kalózok csendesen kuncogva húzódtak hátrább. Julius Caesar a
kalózfõnökhöz fordult:
--Még ez órában megírom Crassusnak a levelet s a gálya visszaviszi
Rómába. Mire a hold másodszor megújul, itt lesz a pénz. Hol talál meg
a követ?
--Rhodusztól délre, az elsõ sziklaszigeten,--válaszolt a kalózfõnök.
Az aedilis intett egyik afrikai rabszolgának, aki egyiptomi nádtollat,
zsinórral összefûzött kis papiruszkönyvet és gyantás koromból készült
híg folyadékot hozott elõ. Caesar a tricliniumhoz ment és hozzákezdett
a levélíráshoz: Caesar Crasso salutem optimam...
Eközben a kalózok fölforgatták az egész gályát. Mindent kikutattak s
ami érték volt, magukhoz vették. A gyapjúval tömött zsákok
egymásután vándoroltak át a liburnára. Az aedilis nyugodtan írt.
--Vale,--kanyarította végre oda az utolsó szót s forró viasszal zárva le a
levelet, rányomta pecsétgyûrûjét. Azután átadta a kormányosnak,
meghagyva, hogy másnap, ha a derék Ancus Porcius Testa kijózanodik,
juttassa annak kezéhez. A kormányos meghajolt és köpenyébe rejtette a
levelet.

Miután a gályát teljesen kifosztották, az aedilist, barátjával és négy
fekete rabszolgájával tíz kalóz fogta közre és átkísérte a liburnára. A
csáklyákat kihúzták a gálya oldalából, a kormánylapát recsegve fordult
kifelé s a két hajó ellenkezõ irányban kezdett távolodni egymástól. Az
Isis nyugatnak fordította orrát, amelyen az aranyos farkasfej ragyogott
a lemenõ nap bíborában. Kapitánya még mindig ott feküdt a födélzetén,
de most már a hátára fordulva és hangosan hortyogott.
A liburna, nyomában az apró csónakokkal, nemsokára eltûnt a keleti
szemhatár kékes ködében, amelynek bizonytalansága annyira illett
foglyai sorsához.

IV.
Rhodusztól mintegy kilenc mérföldnyire meredek hegycsúcs emeli ki
sziklás homlokát, a tenger hullámaiból. Északi része hajóval
megközelíthetetlen, részint a függélyesen fölmeredõ sziklafal részint a
lábánál megtörõ és harsogva kavargó örvények miatt. Délrõl is
szaggatott kõbástyák koszorúzzák az apró, névtelen szigetet, de a
kutató szem figyelmét nem kerüli el egy mélyen benyúló öblös
szakadék, amelynek végén alacsony, homokos part ereszkedik alá a
tölcsérformájú völgyszorosból. S míg a vörhenyes sziklák a tenger felé
csak sivár oldalaikat mutogatják, amelyeken legfeljebb a tengeri iszalag
és moha festenek sötét foltokat, belül, a völgykatlan mélyén dús
vegetáció élénkzöld színei csillognak a napfényben. Ebben a csendes
öbölben, amelynek vize mozdulatlanul áll, mint a tükör lapja, vetett
horgonyt egy este a kalózok liburnája.
Pár nap múlva a völgy alján egész sátorváros támadt s a sziklaszoros
bejáratánál ide-oda siklottak az õrszemek csónakjai. Az aedilis és
barátja szabadon jártak a karókra feszített ponyvák között, amik alatt
napbarnított arcú, kapzsi tekintetû,