A bihari remete | Page 3

Az aedilis
összevonta a hintó függönyeit. Demokrata volt, de az isteni nép
szennyét és szagát nem bírta el.
A rabszolgák lihegve vágtak át a városon, elhaladtak Jupiter
templomának porticusai elõtt, azután lekanyarodtak a kikötõhöz. Egy
lehorgonyzott bárka elõtt álltak meg, amelyet széles palló kötött össze a
parttal.
Az aedilis kiszállt s halk hangon utasításokat adott a rabszolgák
vezetõjének. Négy rabszolga fölkapta az üres gyaloghintót és
csakhamar eltûnt vele egy szûk utca sarkán. A másik négy afrikai
követte az aedilist a bárkába, amelynek túlsó oldalához egy csónak volt
kötve. A rabszolgák beugrottak a csónakba és az evezõk után nyúltak.
Az aedilis a kormány mellé ült.
A hold rezgõ, csillogó hidat vert a vizen és zöldeskék fátyollal terítette
be a vidéket. A part mellett álló bárkák oldala visszhangosan verte
vissza az evezõcsapások zaját. A víz sodra a torkolatnál hihetetlenül
erõssé vált s a nehéz csónak szinte repült a hullámok fölött. Az aedilis
kemény kézzel tartotta a kormánylapátot. Bõ ruhája lobogott a szélben.
A tenger felõl egy háromsorevezõs gálya óriási árnyéka tûnt föl a
holdfényben. Lomha, fekete teste mozdulatlanul meredt ki a vízbõl,
mint egy szörnyû, százlábú vízibogár. Az aedilis egyenesen neki
irányította a csónakot. Nemsokára elérték a gályát, amelynek orrán a
hold megvilágította a vörösbetûs fölírást: Isis Aemiliana.
Az aedilis félkézzel a magasba emelte a súlyos lapátot, mire egy létrát
eresztettek alá a hajó fedélzetérõl. A létra kinyúlt az evezõk felett
csaknem a víz színéig. A végén vaskarmokkal volt ellátva, amikhez a
rabszolgák hozzákapcsolták a csónakot. Az aedilis egy párduc
könnyûségével futott föl a nyaktörõ úton. A virágillattal hintett tunica
és a gazdagon hímzett köpeny egy atléta izmait takarták.
A fedélzeten egy olajbarna bõrû, mindig mosolygó arcú, sovány alak
állt, a lovagok bíborcsíkos, keskeny tógájában.

--Aemilius,--kiáltott vidáman az aedilis,--együtt hajózunk a hazugok
gyönyörû földje felé,--és megölelte barátját.
A négy afrikai a matrózoknak segített a létra végéhez akasztott csónak
felvonásában s egy óra múlva az óriás bogár megmozdítva rengeteg
lábait, aranyos orrát délnek fordítva, úszni kezdett a végtelen vízen.

III.
Tíz nap múlva a Myrtousi-tenger kék tükrén vertek fehér tajtékot az Isis
evezõi. A rozsdaszín vitorlák megereszkedve lógtak rúdjaikon, mint a
keselyû törött szárnyai. A szél utolsó lehelete még valahol Szicília
partjai körül elmaradt s a hajó mélyén, az evezõpadok között, sûrûn
csattogott a korbács az izzadó, görnyedt hátakon.
Az aedilis és barátja a kapitánnyal beszélgettek a gálya farában, ahol a
rabszolgák a triclinium fölállításán fáradoztak. Közelgett az ebéd ideje
s a két jókedvû római a kapitányt is meghívta asztalához, akit láthatólag
meghatott a kitüntetés.
A kapitány, bizonyos Ancus Porcius Testa nevezetû pohos és
gömbölyûképû bortömlõ, aki már tíz év óta parancsnokolt Aemilius
Gemellusnak, a gazdag római gyapjúkereskedõnek hajóján, sietett
kiadni a rendeletet, hogy a triclinium fölé ponyvát feszítsenek ki a nap
égetõ sugarai ellen. Nemsokára mindhárman magukra öltve a tarka
görög szintéziseket, ott feküdtek a nyugágyakon s a szolgák az asztalra
állították a fûszeres salátával és tojással telt tálakat. Chiosi bort ittak,
aminek elfogyasztásában a kapitány különösen serénykedett. Az
agyagdugóval és szurokkal betapasztott korsókat egymásután
bontogatták a rabszolgák.
A kapitány hosszú, unalmas értekezésbe kezdett a Cales-vidéki
boroknak füstön való érlelésérõl, de az aedilis félbeszakította:
--Mondd meg inkább ó Testa, hogy arcod vörösséget Lunától
kölcsönözted-e, vagy a sabinumi szõlõk nedvétõl?

--Sabinurni!--rázkódott össze a kapitány.--Hiszen az rosszabb a
tengervíznél. Az ember vízkóros lesz tõle, mint Syrus.
Az aedilis nevetett és Aemiliushoz fordult:
--Ismerted Publilius Syrust, a bohózatíró rabszolgát? A
legszellemesebb és legvízkórosabb ember volt, akit valaha ismertem.
Egyszer a városon kívül találkoztam vele. A forró napsütésben feküdt a
füvön. Odakiáltottam neki: mit csinálsz Syrus?--Vizet
melegítek,--felelte bosszúsan és a másik oldalára fordult.
Az aedilis vidáman hahotázva intett az egyik rabszolgának, aki almával
és gesztenyével rakott tálat tartott a kezében.
Az árboc csúcsán kémlelõ matróz kiáltása ebben a pillanatban hajó
közeledését jelezte. A kapitány, bár kissé nehezére esett, fölugrott és a
legénység közé ment.
--Kalózhajó, a görög szigetek felõl,--kiáltott újra az õrtálló matróz.
A gályán kavarodás támadt.
Az Isisszel szembejövõ hajó, amint már a fedélzetrõl is ki lehetett venni,
gyorsan közeledett. Nagyobb liburna volt. Csúcsán fekete zászló
lengett s vagy negyven megrakott csónak követte.
A kormányos a kapitány parancsára északnak fordította a hajót s az
evezõk erõsebben kezdték paskolni a vizet. De a liburna egyre
közeledett.
Egy óra múlva már újra elvágta a gálya útját.
Aemilius sápadtan állt barátja mellett a hajó tatjában. Az aedilis vállára
tette a kezét és nyugodtan mondta:
--A rakomány elveszett, az bizonyos. Állíttasd meg a hajót, harcra
menni velük lehetetlen. Mindnyájunkat legyilkolnak. Jobb lesz, ha
kiegyezünk. Váltságdíj ellenében megszabadulunk.

Aemilius egy pillanatig habozott azután intett a kapitánynak. Az
evezõk megálltak s leeresztették a vasmacskát.
A kalózok csónakjai körülfogták a gályát s a liburna egészen melléje
siklott. A födélzete íjjasokkal volt megrakva.
Ancus Porcius Testa, a kitûnõ kapitány sietett megmenteni, ami még
menthetõ. A tricliniumhoz lépett s egy borral színültig telt korsót két
kézre kapva, csodálatos gyorsasággal kezdte kortyogtatni annak
tartalmát. A fejét hátrahajtva,