A bihari remete | Page 2

kõre.
Az aedilis elmélázva, szeretettel nézett körül a Forumon, mintha annak
minden részétõl külön akarna búcsút venni. A sárga selyemernyõk alatt
olyan volt az egész tér, mint egy óriási terem, aminek túlsó felén, az
árusok bódéi között mintha hangyák nyüzsögtek volna. Az aedilis, mint
minden római, rajongott a Városért, amelynek gyönyöreirõl annyi
rosszat mondtak a költõk s most kissé kesernyés gúnnyal mormolta
maga elé: Cumaeban a platánok alatt lakik a boldogság...
A macedon saruinak csoszogása rázta föl álmodozásából.
A libertinus egy csapszék fele igyekezett, amelybõl részeg matrózok
kurjongatása hallatszott.
Az aedilis kilépett az oszlop mögül s tógája ráncait összébb fogva,
megindult a lépcsõk felé. A játszók táblái mellett friss karcolás nyomai
csillogtak a márványban. Odapillantott és elolvasta az ormótlan
betûket:
VINCIS, GAVDES
Egy pillanatra megállt. Az arca elváltozott, fekete szemeiben különös
fény lobbant fel, aztán gyors léptekkel sietett el a Via Sacra irányában.

II.
Az éjszaka elsõ órája már nem volt messze, mikor az aedilis
gyaloghintója föltûnt az ostiai kapu mögött. Kíséret nélkül indult útnak,
mintha csak sétát akart volna tenni a Városon kívül, a nyaralók között.
Még feleségétõl sem búcsúzott el. Nem akarta, hogy idõ elõtt
értesüljenek távozásáról. Nyolc afrikai rabszolga vitte a gazdagon
faragott gyaloghintót, amelynek félrehúzott zöld függönyei mögött fél
könyökre támaszkodva feküdt a puha melittai szövettel borított

vánkosokon. A vánkosokat minden nap friss rózsákkal tömték meg.
A széles, kövezett út egyik emelkedettebb hajlásánál az aedilis kihajolt
a gyaloghintóból és visszatekintett a város felé. Bármennyire
könnyelmûen szánta is rá magát Róma elhagyására, most megilletõdve
és fájdalmasan gondolt mindarra, amit elhagyott.
A hét halom fölött az ég krétás kékjében lebegni látszott a Capitolium
márványkoronája, büszkén és hódítóan, nem árulva el a férgek
nyüzsgését, amik alapjait megingatták. A Világ Ura gõgösen emelte
homlokát s mögötte a végtelenségig átlátszó zománca a szemhatár felé
lágyan olvadt át az alkonyat narancssárga színeibe. A szûk utcákon ott
most zsebmetszõk, orgyilkosok, hamis tanuk és szájhõsök közt
mulatnak a henyélõk; a disznóhúsevõk puritánságát kéjencek,
piperkõcök és kurtizánok gúnyolják az esteli korzón és az örökké
jókedvû ványolók Sulla dicséretét éneklik. Mindegy. A Capitolium
még áll és ragyog.
Az aedilis hosszasan, merengve nézett a mezõk felé, amiknek sárguló
füve fölött aranyos por szállongott. A Tiberis messzirõl csillogó
szalagja felõl favágók nótáját hozta át a szél a dombokon s csendesen
borzongtak a sötét píniák a szelíden ereszkedõ lankák oldalában.
Boldog, enyhe nyugalom borított be mindent, a gondtalanság
tücsökzenéje szólt a bokrok alján.
Az aedilis intett a rabszolgáknak s azok megkettõztették lépteiket. Az
út nemsokára a Tiberis felé kanyarodott s attól alig egy kõdobásnyira
párhuzamosan haladt tovább a part bólogató füzesei mellett. Néha egy
földmívessel találkoztak, aki jobbra-balra himbálódzva sietett öszvérén,
hosszú botját keresztbe fektetve maga elõtt a nyergen, köpenye
csuklyáját fejére húzva.
A Tiberisen csónakok úsztak, amikben ittas társaságok mulattak ének-
és lantszó mellett. Odább sûrûn követték egymást a pénzemberek és
gazdag polgárok villái, amiknek falait ellepték a vadszõlõ és a
borostyán kuszált fonadékai. A kerteket egyenes gyertyán- és
platánsorok szegélyezték, míg a kavicsolt utak szélén madár- és
vázaformára nyírt bokrok sorakoztak.

A mérföldmutatók rendre maradoztak el a gyaloghintó után, amelynek
ritmikus hintázása félálomba ringatta az aedilist.
Jó két óra múlva, mikor az este szürkesége már egybeolvadt a mocsaras
rónáról felszálló nedves gõzökkel, a gyaloghintó elérte az isola sacrát,
ahol a folyó két ágra szakad. A láthatár alján a kelõ hold fényében
megcsillant a tenger s fölötte az ostiai világítótorony máglyatüze.
A kikötõ a Tiberis félköralakú hajlásában feküdt, a folyó torkolatának
szögében. Közepén húzódott a közraktárak utcája, amelynek
magtáraiban a Karthagóból és Alexandriából hozott gabonát halmozták
föl. Innen keskeny utcák vezettek a parthoz, amit a sárga hullámok
iszapja évrõl-évre magasabbra emelt.
A város elõtt, az út két oldalán fekvõ temetõ egyszerû kolumbáriumai
között haladó rabszolgák babonás szorongással tekintgettek a holtak
városának sötét emlékei felé. Az aedilis a gyenge holdfényben úszó
kikötõt nézte és eltûnõdött:
--Mennyi bölcsesség lakott Romulusban, hogy városának falait nem itt
a tenger szélén mérte ki. A tenger hullámai ellenséges gályákat
hajtanak a part felé és az idegenek megölik a régi erkölcsöket, mint a
görög szigetek városaiban. De a Város atyja azt is tudta, hogy a római
hõsökben nemcsak világhódító vágyak, hanem uzsorás kalmárhajlamok
is élnek. Szeretik a babért, de a percenthez is éppúgy ragaszkodnak. És
mert tudta ezt, azért szállott alá a Tiberishez, amelynek a háta a
bárkákat fáradhatatlanul hordja a tenger felé. Ancus Martius, aki Ostiát
építette, csak befejezte az elsõ király gondolatát.
Az aedilis lehúnyta a szemét és arra gondolt, mi lehetne Rómából, ha
egyszer valaki eltakaríttatná a kikötõ felgyülemlett iszapját, hullámtörõ
gátat emeltetne és megépíttetné a rakpartot. Elmosolyodott:
--Talán majd egyszer én,--és gyenge pirosság futott át halvány arcán.
A rabszolgák a város kapuja elé értek, de az aedilis nem állapodott meg
az utasok fogadójában, amelynek homlokát kõbõl faragott daru
díszítette. A gyaloghintó áthaladt a hatalmas kapubolt alatt a hajcsárok,

teherhordók és fügeárusok között, akik a fal vasgyûrûjébe tûzött fáklya
vörhenyes fényében csoportokba verõdve zajongtak.