Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 3

szórakozottan állott a vászon elé s a háttért kezdte átfesteni
valami sötétebb szinnel. Inkább a földet nézte, mint a vásznat, nagyon
elgondolkozott s neki is voltak észrevételei arra, a mit a lány mondott.
--Igy van mindenütt, fogy a szivünk s nõ az eszünk. Komoly dolog ez,
nagy átalakulást jelent, megsinyli minden. Nem az ön állapotára
mondom, talán tulozza is kissé, a mit mondott, hanem látom
napról-napra mindenütt. Kevés az emberekben a szeretet, sok az üzlet.
A ki nem érti a kereskedést, az elbukik. Mi nem értjük.
Sokáig hallgattak aztán mind a ketten. A piktor szólalt meg elõbb s
nagy volt hangjában az erõ.
--Én megmaradok annak, a ki voltam. Végre is a mi igazságunkért is

kell, hogy küzdjön valaki. Szeretni kell mindent. Ki kell tárni a
szivünket s nem elzárni. Ez a föld, ugy a milyen, soha se fog fölemelni,
sok benne az, a mi bepiszkít, de az én eszményem szép, az nekem az
anyag a mûvészetben, nem a mire nézni sem tudok. Szerelem, hála,
becsület, jóság, természet--semmiben sem fogadni el azt, a mivé tették
az emberek, hanem a mint mi nézzük. Hogy naivak vagyunk, az nem
tesz semmit, én megvetem azt, aki ezt vádként hozza fel ellenem.
Legyen más az okos, én csak szeretni akarok s nagyon szeretni, ugy, a
mint ma már csak kevesen tudnak.
A lány magába szivott minden hangot s tágra nyitott szemekkel várta,
hogy még beszéljen a festõ. Az pedig elgondolkozott s öntudatlanul
babrált a képen. Az napra vége is lett a munkának, gépiesen fogtak
kezet egymással. A leány még visszafordult az ajtóból, mintha mondani
akart volna valamit, de azután mégis csak szó nélkül ment el.
Lenn nem találta otthon az apját s örült, hogy egyedül maradhatott
egész este. Beült a maga kis szobájába, lámpát se gyujtott, a mikor már
besötétedett, csak a sötétben gondolkozott a divány támlájára dõlve.
Valahogy igy gondolta õ ezt eddig is, csak formát nem tudott adni a
gondolatnak. Igen, igen, mindenben az eszményt, meg kell a salaktól
tisztítani az ideált, nemessé lenni a gondolkozásban, kiválni a tömegbõl.
Megtisztulni, megtisztulni!
Körülnézve a szobában, szinte fázott. Ha az apjára gondolt, érezte,
hogy milyen messzire van tõle. Magasan fölötte áll s valami
megvetésfélét érzett iránta. Most csak egy emberben látja az igazit,
utána vágyott, hallgatni szerette volna mindig, a mit mond
gyönyörködni benne s magában ismételgette minden szavát, mintha
meg akarta volna tanulni az egészet. Perczrõl-perczre érezte, hogy
mennyire távolodik azoktól, a kikkel együtt él s ha eddig valamennyire
vonzódott hozzájuk, most üresség maradt a vonzalom helyén a
szivében s egy csomó mély fanatizmus, csupa olyan tanok, a melyek
korlátot emelnek közte és a többi ember között. A többi ember pedig
elsõ sorban az apja volt, ezt ismerte a legjobban s mig magában
fölépítette a maga hitvallását, megborzadt, hogy neki ilyen apja van.
Behivta a cselédet.

--Ha apám hazajött, mondja meg, hogy már lefeküdtem és hogy beteg
vagyok.
IV.
Másnap nem ment föl az atelierbe, félelmet érzett magában. Még
folyton tartott lelkében a forradalom, elzárkózott mindenki elõl s csak
magában szinezte ki a gondolatait, kislányos élénkséggel, de
öntudatosan. Harmadnap már fölment, de a kép keveset haladt. Sokat
beszéltek most már közelebbrõl, egymás mellé ülve. A férfi néha
kipirult, a magáéban felejtette a leány kezét. A leány csak hallgatta,
mint egy idegen országból jött szép szavu apostolt s tágra nyitott mély
szemeiben látszott, hogy meg is érti s hogy lázba hozza az a tüz, a
melylyel a fiatal ember védi a maga igazságát.
Megértették egymást teljesen a maguk külön világában s zavarólag
hatott rájuk még a hang is, a mi alulról egyszer-egyszer felhangzott.
Egymás után vágyakoztak mindig, szomoruan váltak el, örömmel
találkoztak ujra s ha kezük az egymáséhoz ért, delej szaladt végig
rajtuk. Mikor a fiatal ember észrevette, hogy szereti a leányt, megijedt.
Egyszerre eltávolítani igyekezett magától. Bármily nehezére esett is,
kevesebbet szólott hozzá s szorgalmasabban dolgozott a képen. A
szegény leányt lehangolta ez a magaviselet, szomorúan ült a helyén s
egész más kifejezést vett föl az arcza, mint a mi a képre volt rajzolva. A
festõ nem bánt semmit, csak legyen már vége az egésznek, sietett, félt
magától.
Ketty sokszor fejfájásról panaszkodott s elõbb elment. Lassan haladt le
a lépcsõkön s igazán ugy nézett ki, mintha beteg lett volna. A festõ
utána nézett s akkor sem tudta betenni az ajtót, mikor már eltünt a
szemei elõl.
--Szegény gyermek...
--Már nem vagyunk mi egymáshoz olyan õszinték, mint
eddig,--mondta egyszer a leány s megteltek a szemei könynyel.
--Miért? De igen...

--Miért nem beszél nekem többé arról, a mint gondolkozik? Olyan szép
volt...
--De nem igaz.
--Nem! Ön mondja ezt? Ön?
--Én, beláttam. Csak egy az igaz, az élet, ugy a mint van. Ne hallgasson
semmi egyébre, egyéb minden hazugság. Lássa, itt élünk, egyedül
vagyunk milliók között, mit akarunk egyebet mint a milliók? Ha
lázadók vagyunk, legázolnak minket, sokan vannak.--Kis szünetet
tartott, keresett érveket ehhez az uj okoskodáshoz, de