Thury Zoltán összes mûvei, vol. I | Page 2

a tehetetlenségét. Ha néhány
aranya lett volna, hogy a szeme közé vághatná annak az arczátlan
gazdag embernek, megkönnyebbülne, de nincs és ki fogják kergetni az
utczára. Hogy azután mi lesz, arra nem is gondolt, csak a csúfos
elmenetelre. Kikaczagják majd ezek az emberek a mûvészt, a kinek
még annyi pénze sincs, hogy ki tudná fizetni ezt a lyukat. Homlokán
megfeszültek az idegei, ugy eltelt gonddal az agya. Hiába gondolkozott,
el se tudta képzelni, hogy honnan vehetne pénzt. Közel volt a
megfulladáshoz, annyira ránehezedett mellére a fülledt levegõ s a nagy
gond. A töprengésben megfájult a feje, majdnem öntudatlanul botorkált
ki az ajtón s le a lépcsõkön, ki az utczára.
Künn a szállingó hópelyhekkel küzdött egy kis márcziusi napfény,
mintha kergetõznének a sugarak a hóval, csupa játék az egész levegõ.
Egy gyerek meglökte futtában, de ezt észre se vette, csak ment elõre,
maga se tudta merre. Bejárt egy csomó utczát, a csipõs hideg
megkékítette arcza halványságát s vékony, kopott ruháin átjárt a szél.
Betévedt egy mûárushoz, a kinél már sokat alkalmatlankodott. A mint
belépett az ajtón, már idegessé lett a nagytekintetü férfiú s meg se
hallgatta a hebegését.
--Nem lehet kérem, a mi üzletünk nem elõlegekre van építve.
--A nélkül nem dolgozhatom...
--Szomorú, de nem tehetünk róla.

Sóhajtva ment haza, egyszerre eloszlott még az a kis önérzete is, a mit
eddig olyan féltékenyen ápolt. Sehol se veszik semmibe, önmagának
csak nem hazudhatik egyebet, a mikor látja a valóságot. Bolondság igy
élni, a leghalványabb kilátása sincsen a boldogulásra. Mit akar hát még?
Ezen töprengett, mire hazaérkezett.
II.
Atelierjében egy szép, fiatal leánykát talált. A nagy ablakfal elõtt állott
s érdeklõdve, kiváncsian lapozgatott egy vázlatkönyvben. A mûvész
abból a sorsból szedi legszebb hangulatait, melyben él, csupa nyomor
volt a könyvbe rajzolva. Rongyos nagykendõ, vén olasz modellek,
ellesve az akadémia elõtti hidegben, éhes gyermekek, akikrõl czafatban
lógott le a ruha, beesett, sápadt, sovány arczok, minden lapon egy-egy
vergõdõ élet. A lány komoly, odaadó figyelemmel mélyedt bele
egy-egy vázlatba, rátapadt a tekintete a vonásokra s látszott az arczán,
hogy nagyon meghatották a képek. Nagy, komoly szemeit fölvetette,
amikor fölnyilott az ajtó s nem ijedt meg a szokatlan helyzet miatt,
hanem egyszerüen, természetesen köszöntötte a festõt.
--Jó napot, bocsásson meg, hogy itt várakoztam önre, de nem akartam a
lépcsõn utját állani.
--Ki ön, kisasszony?
--A háztulajdonos leánya vagyok, Ketty.
--Valami ujat izent talán az apja?
--Nem, azt sem tudja, hogy itt vagyok. Magam akarom önt valamire
kérni.
--Mi az?
--Fessen le engem.
A festõ elkényszeredve nézett erre-arra, nem volt biz' itt semmi olyasmi,
amivel képet lehetne kezdeni. Egy csomó festék száradt a palettájára,

azt már fel nem higítja semmiféle olaj, sehol egy darabka vászon, egy
pillanatig azt gondolta, hogy talán gunyolódni akar vele a leány, de
mikor az arczára nézett, nagy jóakaratot olvasott le róla. Azt felelte hát
neki, ami épen az ajkaira jött.
--Kisasszony, én nagyon szegény ember vagyok, megrendelése engem
nagy zavarból ment ki, csakhogy ha elõlegesen is nem segít rajtam,
hozzá sem tudok kezdeni a képhez.
A leány egészen természetesnek találta igy a dolgot s egy ötven márkás
bankjegyet tett az asztalra. Szépíteni se igyekezett a dolgot s olyan
egyenes komolysággal beszélt, mintha legalább is tiz esztendõvel
idõsebb lenne.
--Szívesen adok rá elõleget s apámtól azt is tudom, hogy ön szegény.
De ez nem tesz semmit, még jobban szeretem igy, tudom, hogy nagy
gondot fordít majd az én csúnya képemre. Holnap már ülhetek, ha ugy
tetszik.
--Köszönöm, higyje el, hogy nagyon szorgalmas leszek.
A festõ fölhivta a házmesternét, s leküldte a pénzt a házi urnak.
Elégülten gondolt arra, hogy valamennyire elégtételt szerzett magának
ezzel a néhány márkával. Másnap jó kedvvel kelt fel, befüttetett,
valamennyire rendbehozta a fészkét s mikor a leány feljött, elkezdték a
munkát.
III.
Mikor a piktor közbe-közbe letette a palettát, sokat beszélgettek.
Mindenrõl össze-vissza, egyformán, rendszertelenül, szabadon
gondolkoztak mind a ketten s néha alig jutott eszükbe, hogy ujra
munkához kezdjenek. A lány azt mondta:
--Az ülés fárasztó, a beszéd pedig élvezetes. Inkább beszéljünk.
--Hát a képpel mi lesz?

--Az is elkészül, csak valamivel lassabban. Nem baj az. Ugy is apámat
akarom meglepni vele s neki mindegy, akár ma, akár egy hét mulva
kapja meg.
--Nem sokat törõdik a képekkel?
--Semmit.
Már voltak annyi bizalommal egymás iránt, hogy a festõ
megkérdezhette:
--De a leányával igen?
--Velem se nagyon,--mondta a lány s keserûen legyintett kezével a
levegõbe. Nem tartozom az üzlethez, õ pedig csak üzletember. Egész
nap nincsen itthon, szaladgál a városban, mint valami commis,
gorombáskodik itt is, ott is; nyer, veszt, de én senki vagyok neki.
Tehetek amit akarok, élhetek ugy, a mint épen a legjobbnak látom, neki
az mindegy.--Egy kicsit elmélázott, hátradõlt a széken és sóhajtva
beszélt tovább.--Egy kis szeretet nagyon boldoggá tenne, nem lenne
olyan üres az életem, mint most. Érzem, hogy senki se áll hozzám
közel. Kár is beszélni ilyesmirõl, mert csak nagyon elkeseredem s azért
nem változik semmi.
A festõ