A mester | Page 5

ez alkalommal a tarka abrosszal leterített hosszú,
keskeny asztalokra.
--Sors bona, nihil aliud--védekezett Dömötör szerényen és zavartan
elkérkedett küzdelmes fiatalságával s az egyszerû kézmûves
tisztességét fölébe helyezte a hiu sikerek bizonytalan dicsõségének.
--Labor omnia vincit,--fitogtatta klasszikus mûveltségét és helyet
foglalt az asztalfõn, a zöld zsalugáteros, rezedás, muskátlis és árvácskás
ablak alatt, kigombolta mellényét és hosszúszárú pipára gyújtott.
--Hallom, hogy sztrájkra készülnek a kõfaragók?--kérdezte
szemrehányólag a legényektõl.--Hej az én koromban máskép csináltuk
a dolgot. Reggel öt órakor már munkában izzadtunk és este az Angelus
szólított haza vacsorához. És a Krisztusok, Máriák, fáklyás ifjak és
gyászoló oroszlánok úgy nõttek ki a márvány- és homokkõ-kockákból,
mint erdõben nyári esõ után a gomba. És nem tudtuk, mi a szociális
osztály-öntudat, ki volt Marx és hogy kevesebbet is lehet dolgozni,
mint napfelkeltétõl napnyugtáig.
A kõfaragók ittak és iparkodtak gúnyos és fölényes arcot vágni e
szellemtelen és maradi beszéd hallatára. Szemükben azonban titkos
meghatottság ragyogott és nyeldeklõjük kiszáradt arra a gondolatra,
hogy a szobrász valaha épp úgy véste a feliratokat, mint õk s ma az
ország egyik leghíresebb embere, akinek automobilja és fõúri palotája
van és méltóságos úrnak hívják a cselédei. Ezt érezték a
szobrászlegények, ámbár sohasem hallottak Tarde: Társadalmi
capillaritas cimû munkájáról. Hiába, a kõfaragólegények még a
társadalmi osztályöntudatról, a proletárok világszolidaritásáról és a
munkabéremelésre irányuló gazdasági harcról is lemondanak, ha arról
van szó, hogy belõlük erõs akarattal szobrászmûvész, vagy esetleg
sírkõgyáros is lehet. Vannak kõfaragólegények, akik még a termelési
eszközök közös tulajdonbavételét is arra akarják felhasználni, hogy

maguknak külön elõnyöket, kiváltságokat és gazdasági monopóliumot
szerezzenek. Ilyenek a kõfaragók s ebben nagyon hasonlítanak a
kõmivesekhez, a vasesztergályosokhoz, a társadalomtudományi lapok
szerkesztõihez, a politikusokhoz, a kereskedõkhöz, a földbirtokosokhoz
és a papokhoz.
Dömötör János szociológiai elveit nyiltan csak Piacella Virgil, a
sírkõgyáros helyeselte. Egyebekben azonban korántsem volt Dömötör
személyétõl annyira elragadtatva. Ez a zsugori és fenhéjázó olasz fiatal
korában maga is szobrászmûvésznek készült, de álmait fel kellett
cserélnie a sírkõgyáros számtalan milliójával. A milliókat rendjén levõ
dolognak tekintette, de az egész világot felelõssé tette azért, hogy
benne a legnagyobb szobrász-lángelme veszett el a sors mostohasága, a
milliók s az emberek irigykedése miatt. Dömötört is vetélytársának
tekintette, bár elismerte, hogy van egy ritka jó tulajdonsága: rendesen
fizet és alku nélkül, ha agyag vagy gipszmodelljeit faragtatja. Ám ahol
csak tehette, célzásokat ejtett el arról, hogy Dömötör végre is mindent a
feleségének köszönhet.
--Van Roosen bárónõ hozza a milliomos megrendelõket, az arisztokrata
mûgyûjtõket, a külföldi dámákat, az állami megrendeléseket, mert
Dömötör ugyan elsõrangú mesterember, baromi szorgalmú iparos,
valóságos gyárimunkás, gipszhordár, márványfaló, öntõmester ...
mester, az ám a teremtésit, igazi öntõmester ... a fiam nagyszerûen
megállapította, hogy tulajdonképpen nem is mûvészet, amiben
Dömötör mesterkedik, de ... Olyan az, mint a számolóbûvészek,
táncakrobaták, céllövõk és zenevirtuózok produkciója: egy agybeli
részleges tulfejlõdés eredménye, egy tehetségtelen ember brilliáns
ösztöneinek kicsapongása. A hüvelykujja, az teremti az õ alkotásait, a
hogy Garibaldi fiam kifejezi magát.
Piacella mester, látva, hogy a kõfaragólegények mily áhitattal
tekintenek Dömötörre, most is helyénvalónak találta megjegyezni:
--Ránkférne már, hogy hajtásokat, friss rügyeket és ragyogó tavaszi
lombozatot kapjon a képzõmûvészet elaggott, korhadó fája. Én amondó
vagyok, hogy a fiatalságé a jövõ. Fiam, Piacella Garibaldi, most olyan
eszméket ...

Dömötör igazat adott a gazdag sírkõgyárosnak, csak hozzátette:
--Dolgozni kell, barátom, dolgozni, mint az igavonó baromnak.
És eszébe jutván, hogy egy megkezdett mintáját elfeledte nedves
ronggyal letakarni, sietve kifizette borát és eltávozott.
Amikor künn volt az ajtón, Piacella Virgil halkan odadörmögte az elsõ
segédjének:
--Dolgozni kell, az igaz. De aggyal kéne dolgozni, ideákkal és
eszmékkel, a teremtésit neki. Nekem is volnának eszméim. Csakhogy
az én öreg oldalbordám, az Isten bocsássa meg neki, többre becsüli a
hájaspogácsát és szilvóriumot, mint a konzulok és miniszterek
barátságát. Ez az én bajom, öcsém ...
Dömötör pedig gyalog baktatott hazafelé, mert útközben ki akarta
eszelni, hogy mint meséli el feleségének az akadémiai kitüntetést. Egy
fordulónál kopottas, sovány fejkendõs asszonynak majdnem a sarkára
lépett. Az asszony mellett kis gyermek tipegett, sírva, szepegve,
könyörögve, hogy nem birja tovább, vegye föl az anyja, vagy adjon
enni, vagy fektesse le, mert fáradt, mert éhes, mert beteg ... Dömötör
mérhetetlenül fájdalmas keserûséget és szánalmat érzett fölszaladni,
kiterjeszkedni, elhatalmasodni a szívében, hogy amikor õ
akadémikussá lett, akkor egy szegény kölyök leroskad a nyomorúságtól,
mert a sok batyútól nem jut neki már helye az anyja karjain.
Körülnézett, hogy kocsit fogadjon neki, kocsinak híre-hamva sem volt,
káromkodott egyet, mert nem bírt a jóságával, aztán kapta magát,
fölmarkolta a kis emberkét, óriás karjára vette és nyájasan,
szégyenkezve mentegetõzött az asszony elõtt.
--Édes lelkem, engem ma beválasztottak az akadémiába, hadd vigyem
egy kicsit a porontyot.
Az asszony azt gondolta, hogy az urak bolondságaiból, lám, néha
jócselekedet is kivirágzik, hagyta tehát a dolgot és szótlanul ballagott a
csecsemõt vivõ Nagy Kristóf oldalán. Dömötör közben megbánta, hogy
akadémikus mivoltával kérkedett, ennélfogva magyarázatul hozzátette:

--Sors bona, nihil aliud.
--Ugy van--bólintotta a menyecske, aki szót sem értett a magyarázatból,
de boldog volt, hogy fia az öles férfiú