A mester | Page 2

k?zépkori szonetté finomodott, idegbeteg és rajongó kis hiszterika engedélyezett. Eleinte természetesen nem volt ez így. ?t éve annak. Van Roosen bárón? akkor már elvált asszony volt. Münchenben látta meg a szobrász egy aktcsoportját: Páris elrabolja Helénát. Meghallotta, hogy Párist a m?vész saját magáról mintázta tük?rb?l.
--én leszek a Helénája--kiáltott fel ideges gy?ny?rt?l borzongva a bárón? és f?ldh?z vágva a Fleurs du Mal-t, úgy találta, hogy mindennél szebb dolog a ragyogó és er?s egészség és hogy a saját aktija nem sokkal marad m?g?tte a homérosi Helénának.
D?m?t?r mukkanni sem tudott, amikor értesült az asszony szándékáról. Nem talált szavakat a védekezésre, csak hajlongott, bólogatott és a szájaszélét nyalogatta. Igy házasodott meg zavarában D?m?t?r s arról sem ?, sem a bárón? nem tehet, hogy e hangulat néhány hónap alatt Heléna impresszionista lelkében elviharzott. Mégis, valahányszor rágondolt az els? hónapok mithologiai szépségeire, elégülten és ?nmagát irigyelve suttogta nedves ajkai k?z?tt:
--Megérte az a néhány hónap az utána k?vetkez? esztend?ket is.
Ezekr?l az esztend?kr?l nemcsak beszélni, de gondolkodni sem szeretett János. Egyetlen nagy, természetes és szinte baromi lemondással intézte el a boldogtalanságát: ki tehet róla, hogy én szeretem ?t és ? nem szeret már engem? Sors bona, nihil aliud,--ismételgette magában ezt a fatalista mondást, amellyel lelkének minden háborgását elsimította.
Kül?nben is egyszerü és egészséges lelkü ember volt D?m?t?r, aki jobb szeretett munka után a m?terem s?tétjében, vagy erdei séta alatt pipázva elmélázni, fuvolázni, harmonikázni, sárkányokon, mesebeli alakokon, óriás embereken, tengeri kalandokon, soha nem látott groteszk állat-figurákon eltün?dni, mint szoknya után futkározni. Szerette a gyenge, csip?s, szénsavval élénkített homoki bort és a sárga, k?nny? s?rt, amib?l szervezete rengeteget tudott megemészteni anélkül, hogy kedélyét túlzottan felizgatta volna. Nála a mámor abban jelentkezett, hogy kedve támadt nagy birkózásokat rendezni, ha találna magához való rendíthetetlen atlétákat. Szeretett volna oly szépen dalolni, fütyülni, hegedülni, hogy a k?vek is meginduljanak és a szobrok táncra perdüljenek ?r?mükben. Szeretett volna katona lenni és csatában verekedni, nagy veszedelmekben emberek életét megmenteni, hajókat partra vontatni, bikákat megfékezni, malomk?vekkel dobálódzni, cirkuszban láncot tépni, tüzes paripán nyargalászni, bebarangolni a világot, sárkányok barlangjába leereszkedni és fenevadaktól a f?ldet megtisztitani, Ha mást nem, legalább k?b?l szerette volna mindezeket kifaragni és ilyenkor halálosan unta a m?vészi rangjával járó k?telezettségeket. és unta az asszonyokat, akik néha hizelegtek neki, máskor kigúnyolták; a m?vészeket, akik megleckéztették tudatlansága és szent igénytelensége miatt; házát, butorait és gazdagságát, amelyet a felesége csapongó fantáziája bujává, terhessé és kényelmetlenné tett a számára; a hivatalos világ nagyképüségét, az iskola szárazságát, a nagy urak leereszkedését és a cselédség arcátlanságát. Unta, gy?l?lte, elátkozta az emberek hódolatát, kiváncsiskodását és bizalmaskodását és ?sszeborzongott, amikor tárlaton, utcán, szalonokban, még a templomban is utána suttogták ezt a szót:
--A mester!
Ilyenkor megsz?k?tt és néhány órára visszaállitotta eredeti énjét magához való primitiv k?rnyezetbe. Elszaladt a K?ztemet? tájékára, egy ?reg, csendes csapszékbe, amely k?zel lévén a sirk?gyárakhoz, mindig tele volt iddogáló k?faragó-legényekkel. Odamenekült D?m?t?r s már útk?zben felcsillant a szeme arra a gondolatra, hogy ejnye a mindenségit, ha jó szerencséje és keze ügyessége cserben nem hagyja, ma délután háromszor egymásután kilenc babát üt le a kuglizóban.
Meg kell ezek után ?szintén vallanunk, hogy az ? lelke nem volt nagy szenzációkra, tragikus szenvedésekre, vagy az ?nelemzés mártiromságára való. A saját egészségének ?r?k forrásából táplálkozva, vágyai messze m?g?tte maradtak a lehet?ségeknek. Ne szépítsük a dolgot, parasztember volt D?m?t?r, egyszerü, de zseniális paraszt, akinek egész idegélete leegyszerüs?d?tt a szép formák és a megr?gzitett emberi mozdulatok másolásához. Ha nem lett volna m?vész, akkor lovakhoz, ?kr?kh?z, buzához és kukoricához tapad minden csápja a benne viruló természetes ?szt?n?knek. Ezt pedig a f?ldb?l, leveg?b?l, erd?b?l, patakból és az édes szüleinek piros paraszt véredényeib?l szívta magába csecsem? gyermek és suhanc legényke korában.

II.
Erdélyben, Gyergyószentmiklóson született s már gyermekkorában csodájára jártak a falubeliek.--Olyan ?kle van, mint egy medvebocsnak--mondták rá az ?regasszonyok, akik tulozzák ugyan a dolgokat, de nem szépítik az igazságot. Vaskos, formátlan és kissé együgyü arckifejezésü legényke lett Jancsiból, aki tíz esztend?s korában már a kovács mellett fújta a tüzet s irgalmatlanul szorította markával a lovak bokáit, amikor rátették a vasat. A legnehezebb kalapáccsal úgy csapkodta az üll?t, hogy az egész kovácsm?hely rengett,--az ifju Vulcanos dolgozhatott ily heroikus jókedvvel, amikor a Kentaurokat patkolta az Olympos v?lgyeiben. János azonban mégsem maradt kovács, pedig bizonyos, hogy e téren is jelentékeny hírnévre tesz vala szert óriási ereje és kezének ritka ügyessége miatt. A gigantikus testben ugyanis finom és álmodozó gyermeklélek pihegett. Nem félt a legvadabb ménekt?l és megbirkózott a legsulyosabb p?r?ly?kkel is; de nem mert szemükbe nézni a hetyke és kacér kis parasztlányoknak és k?nnyekig elérzékenyedett egy históriás ének hallatára. órákig elbámészkodott a vásárosbódék olajnyomatain és porcellánfiguráin; úgy szerette a virágokat, mint egy szerelmes hajadon; képesk?nyv, mézeskalács-szentek, faragott botok, festett cserépedények, figurás tajtékpipák leirhatatlan lelkesedésre hangolták és megrikatta az orgonaszó a templomban. Gyakran elbujt a kovács szérüskertjében és agyagból, fából, kenyérb?l, ablakos tótok gittjéb?l alakzatot formált a maga mulatságára. Végre is otthagyta a mesterségét és a gyergyói agyagipari iskolába kéredzkedett. Apja is ezermester, fafaragó, rejtélyes elméjü székely;