A mester

풔
A mester, by Miklós Surányi

The Project Gutenberg EBook of A mester, by Miklós Surányi This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at www.gutenberg.org
Title: A mester
Author: Miklós Surányi
Release Date: November 9, 2006 [EBook #19744]
Language: Hungarian
Character set encoding: ISO-8859-2
*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A MESTER ***

Produced by Tamás Róth and the Online Distributed Proofreading Team. With special thanks to the library of Pécs, especially to the director, József Kereszturi for the help in selecting and borrowing the books.

SURáNYI MIKLóS
A MESTER
SINGER éS WOLFNER KIADáSA BUDAPEST
* * * * *
A MESTER
REGéNY
IRTA
SURáNYI MIKLóS
BUDAPEST SINGER éS WOLFNER KIADáSA
Fenntartunk minden jogot, a fordításét is.
* * * * *
Copyright by Singer & Wolfner, Budapest 1921.
Budapesti Hirlap nyomdája

I.
Magassága 192 centiméter, vállainak szélessége, mint a bibliai Sámsoné, heraklesi ?kleinek egy csapásával le tudta volna teríteni a nemeai oroszlánt, combja egy gladiátor erejét, feje egy óriási gyermek jámborságát, szíve egy imádkozó, b?nbánó, úrvacsorázó falusi asszonyság puhaságát, szeme egy szerelmes kislány naiv ábrándozását juttatta eszedbe, ha valaha találkoztál D?m?t?r Jánossal, a szobrásszal, az aranyérem és a párisi Grand Prix tulajdonosával, a negyvenhét éves, ?szbecsavarodott, orgonahangu és mosolygó bajuszú vén polgárral, aki a Zuglói-út egy fejedelmi pompával, klasszikus izléssel és áhítatos stilustisztelettel megkomponált villájában lakott, magafaragta kariatidok által tartott fedél alatt, amelynek timpanonján az volt olvasható: Sors bona, nihil aliud.
D?m?t?r János a hivatalos m?vészet államilag hitelesített ranglétráján a legfels? helyet foglalta el, már két év óta méltóságos úr, f?rend, a mesteriskola igazgatója, ámbár a bürokratikus adminisztrációt nem vállalta, mert gy?l?lte az irka-firkát és hijjával volt a tekintélynek nemcsak a n?vendékek, de még a tanárok k?rében is. Mérvadó helyeken egyáltalán nem sokra tartották, éppen a hivatalos világ, az udvar, a kormány és az arisztokrácia részér?l mutatkozó elismerés és az anyagi sikerek miatt. Nem tudjuk, így volt-e ez Leonardo da Vincivel, aki a Sforzák, Michelangeloval, aki Gyula pápa, Rubenssel, aki Vincenzc Gonzaga, Dürerrel, aki Miksa császár, Bernardo Rosselinoval, aki Aeneas Sylvius hivatalos m?vésze volt, de tény, hogy manapság a szerkeszt?ségek és a kritikusi t?rzsasztalok nem jó szemmel nézik, akit a nagyok már befogadtak kegyeikbe.
Ezt D?m?t?r is tudta, azért mindig pirulva, bocsánatkér? arccal, hebeg?n és zavartan jelent meg tanítványai és ifjú m?vésztársai k?z?tt; ilyenkor mindig úgy érezte, hogy nagy és neki felfoghatatlan szellemi óriások k?z?tt lábatlankodik. Cifra elméleteiket nem értette és groteszk vázlataikat ijedten csodálta. A saját fogyatékos akadémiai képzettsége félénkké és alázatossá tette; mégis akadémikusnak csúfolták, ami valójában mindig egy csepp büszkeséget ébresztett benne, mert azt gondolta, hogy igy némi tudományosság hirébe keveredik. ?nmagának azonban bevallotta, hogy Michiels, Semper, Riegl, MaierGraefe, Hildebrand és Rodin k?nyveinek majd minden lapján érthetetlen és homályos sorokra bukkan, amelyeken hiába t?ri kemény s?rtével borított domború koponyáját. Ellenben egy aktot megmintázni úgy, hogy abban a csontvázra az izomzat, az izomzatra a zsiradékpárna és a rostokra, a húsra, a véredényekre az epidermis úgy feküdjék rá, mint az eleven ember testére: ehhez senkisem értett jobban, mint D?m?t?r, a hivatalos m?vész, az akadémikus.
Nem csoda, hogy szerény és sz?kszavú ember lett így D?m?t?r, aki négyszer-?tsz?r megnyalta piros és húsos szájaszélét, míg egy szót kiejtett el?kel? barátai, ragyogóan szellemes kollégái, finoman csiszolt elméj? és sensitiv modelljei: a mágnásaszszonyok és dekadens nagyvilági h?lgyek el?tt, akik mintázás k?zben m?vészett?rténeti és esztétikai m?veltségük szédít? magasságába ragadták a hüledez? mestert. Minthogy tehát szóval nem gy?zte, kénytelen volt szüntelenül dolgozni. ?nt?tte a portrékat, aktokat, heroikus csoportozatokat, emlékmüveket és reliefeket. K?zben pedig jókedv?en füty?részett, ?r?kk?n ég? szivarját rágta hatalmas és vakító fogsorával. Vés?je alatt szikrázott a márvány--mert legkedvesebb müveit maga szerette kifaragni--óriás, bütyk?s, csontos ?klével nyomkodta, d?ngette, pofozta, simogatta, cirógatta a vasrácsra vakolt agyagmintát, mint egy boxoló gladiátor. Ilyenkor kigyúlt alacsony, de boltozatos homloka, apró szemei allelujáztak a munka boldogságában, r?vid s?rü s?rtehaja csapzott az izzadtságtól, szája mosolyra húzódott, arca kipirult s izgatottan nyalogatta ajkát, amelyre vastagon rárakódott a gipsz füst?l?gve porló málladéka. Egy birkózó antik hérosz volt ilyenkor, aki az anyaggal vív diadalmas csatát: ujjainak ?szt?n?s mozdulataival, temperamentumának isteni sugallatából, egyéniségének szent együgyüségével alkot. Ilyenkor nagy, szürke, bozótos feje, széles orra, vaskos állkapcsa, kurta nyaka, óriás vállai, izmokkal párnázott domboru háta és oszlopos lábai egy ?sember monumentális sziluettjében jelentkeztek. Ilyenkor némely impresszionista dáma egyenesen a karjaiba omlott volna, ha D?m?t?r János nem a legszemérmesebb és a leggyávább ?reg gyermek, aki valaha mintázófát, vés?t és kalapácsot forgatott a kezében.
D?m?t?r János sohasem nyult kézzel a modelljéhez, amióta megházasodott. Feleségét, Van Roosen Herta bárón?t, a gazdag, szép és negyvenkét esztendeje ellenére leányos finomságu sz?ke kis teremtést oly vallásos áhitattal imádta, hogy más asszonyszemélyre csak nem nélküli és elvont szobrász-szemmel tudott rátekinteni.
Pedig most már a feleségét is csak hetenként kétszer-háromszor látta bizalmas családi kettesben, ha ugyan bizalmasságnak és családiasságnak szabad nevezni a reggeli vagy ebéd alatt elt?lt?tt merev és szertartásos félórát, amit neki ez a majdnem virággá, vagy