A bihari remete | Page 9

kálvinistasága pápista úton sem bírt egészen megtalálni.
Egy estébe hajló délután épp a nagyház ablaka el?tt álldogált, mikor kerékkattogás verte fel a csendet s b?rfedeles, magas ringóra szíjazott vén hintó fordult a kúria elé. A bakon pofoncsapott-kalapos kocsis tartotta a gyepl?t s fehérkezty?s inas eresztette le a vashágcsót egy selyemmantillás id?sebb deln? el?tt, ?reg Bessenyey Gy?rgy kicsit megtántorodott, hogy ráismert a váratlan vendégre. Valami gonosz nyilallás vágott a mellébe s hirtelen megfogódzott a faragott szék támlájába. Harmadnapos szakállal, elny?tt csizmában, pipafüstszagú, pecsétes házikabátban, de meg így, itt, annyi esztend? után--nem lehet ma ezt a vendéget fogadni.
Elfulladt sietséggel szólt át a húgának a másik szobába:
--Eredj le szaporán a hintóhoz s mondd meg a bécsi grófnénak, hogy én már ott lakom a kertben, az ?reg almafa alatt... az utolsó k?sz?ntést néki küldtem...
Aztán vigyázva lopakodott vissza az ablakhoz s ugráló szívvel leste, mint fehéredik el a hírre az ?z-szem?, bársonyszájú asszony, mint indul el-elakadó léptekkel a kert felé s mint kulcsolja ?ssze kezét, lehajtott fejjel állván hosszan, mozdulatlanul a leveletlen almafa el?tt.
S csak akkor szakadt f?l mély sóhajtása, mikor a grófné már visszaült a hintóba s a pofoncsapott-kalapú kocsis megcserdítette az ostort az ágaskodó lovak f?l?tt.
A hintó elg?rdült, vissza Várad felé, ahol hosszabb látogatóban járt a bétsi grófné.
?reg Bessenyey Gy?rgy pedig nem sokkal ezután nyergeltetett, Nyakába vonta kopott décbundáját, f?lfordult a lóra s nyomába vágott az elporzott hintónak. Nem sietett. Lépésben haladt. Nem akart utólérni senkit. Semmit. A határ domb tetején aztán megrántotta, a lova száját. Megállott. áthajolt a nehéz vasderes nyaka f?l?tt, szeme f?lé erny?zte tenyerét s elnézett messze nyugat felé a gyengén párázó violás k?d?kbe, amerre a bécsi paloták cifra tornyai magasodnak, valahol a Tiszán túl, Dunán túl.
M?g?tte, a berettyómenti síkon, elfeketedtek az árnyak. Utolsó sugara is kilobbant a lefutott napnak.

LULLUS RAYMUNDUS
I.
Abban az id?ben, amikor Aragónia legbékésebb királya az Isuela v?lgyén átlovagolva, Huescába tette át székhelyét, élt az udvarnál bizonyos Vicente Garcia di Castello nev? zsoldoskapitány, tejtestvére annak a boltanai tudós vikáriusnak, akir?l Tritheim apát is megemlékezik Steganographiájában. Ez az er?szakos, bikanyakú fickó, akit?l semmi sem állt távolabb, mint tiszteletreméltó rokonának szelíd erk?lcsei, a legrettegettebb korhely volt, aki valaha ólomkancsóval verte be jámbor polgárok fejét a székesegyház m?g?tt lév? fogadóban. A nap legnagyobb részét ivással és kockázással t?lt?tte, s felesége, a szép és erényes Ambrosia, sokszor egész éjszaka hiába várta haza, egyedül virrasztva mennyezetes ágyában.
Kül?n?sen mióta Lullus Raymundus, egy fiatal mallorcai nemes érkezett az udvarhoz, voltak hangosak az éjszakák a Mór királyhoz címzett fogadóban, ahol a kapitány el?tt mindig tele kráterrel állott a nehéz ó-bor, Raymundus lovag úri barátságából.
A lovag éjszín? hollótollat viselt f?vegén s úgy beszélték, annyiszor cserélte azt fel újjal, ahányszor szívéb?l egy-egy szerelmes galambot kir?pített. A huescai asszonyok becsületére legyen mondva, a hollók még máig sem pusztultak ki az Isuela v?lgyéb?l, bár az sem tagadható, hogy tollazatuk még ma is ritkább, mint más vidéken.
Egy nyári hajnalon, mikor a Mont Perdu csúcsait már kénsárga fátyolba takarta az Ebro torkolatában fürd? nap, Raymundus lovag elszántan s?p?rte le a boros asztalról a színes kockákat. Odak?ny?k?lt Castello kapitány elé s utánozhatatlan nyugalommal, szemét egy pillanatra le nem véve annak duzzadt, karmazsínv?r?s arcáról, így szólt hozzá:
--Barátom, a te feleséged a legszebb asszony egész Aragóniában és én halálosan szerelmes vagyok bele.
A zsoldoskapitánynak tátva maradt a szája a meglepetést?l. Aztán egyszerre olyan rettenetes kacagásra fakadt, hogy homlokán k?télvastagságúra dagadtak az erek. Az egész szoba rengett a nevetését?l s k?zben úgy szuszogott, mintha szélmalmot készülne hajtani.
Lullus Raymundus továbbra is csendesen k?ny?k?lt a feld?nt?tt cinpoharak k?z?tt s mozdulatlanul meredt maga elé:
--Szeretem, halálosan szeretem...
Castello kapitányt még mindig rázta a nevetés s elfulladva, szakadozottan h?rg?tt, húsos tenyerével térdét csapkodva:
--Részeg vagy, cimbora, a b?lcs Ramiróra mondom, aki tizenhat f?nemesnek egyszerre vágatta el a torkát ezen a piacon... az én feleségembe szerelmes... az én feleségembe... nagyon jó...
és újra hanyattvágta magát a faragott támlájú széken, a rázkódó kacagástól eltorzult arccal.
Raymundus felállott, fejébe csapta tollas f?veget s bosszúsan kérdezte:
--A pokolba is, de hát mi van ebben olyan mulatságos?
A kapitány szeméb?l csorgott a k?nny, az ajka rángott s nagyokat ny?gve tapogatta nyilalló derekát. Olyan volt, mint egy szétrepedni készül? borost?ml?.
--ülj le és hallgass rám, cimbora,--mondta végre ?sszeszedve magát,--derék pajtásom vagy, megérdemled, hogy ?szintén beszéljek veled.
Két kézre fogta a tele krátert, ajkához emelte s szürcs?lve kezdte inni a f?szeres bort. Raymundus vállat vont, felcsatolta t?rét és az ajtó felé indult. De a kapitány, aki a borosedény karimája m?gül félszemmel sandított rá, hirtelen az asztal k?zepébe vágta a súlyos krátert, felugrott s úgy megmarkolta a karját, hogy Raymundus felszisszent.
--Hol láttad el?sz?r?--kérdezte durván.
--A székesegyházban. San Pedro alabástrom szobra el?tt imádkozott.
A kapitány k?zelebb hajolt hozzá.
--Látod,--mondta rekedten,--te is a templomban láttad. Csak ott lehet ?t látni, ? a legerényesebb asszony egész Huescában. Olyan erényes, hogy senkit sem szeret, még engem se. én is a székesegyházban láttam meg el?sz?r, mikor idej?ttem a király zsoldosaival. Ott szerettem bele s ott, a templom kapujában kértem meg a kezét. Hozzám j?tt, pedig nem szeretett.