A mester | Page 4

fogyatkozásait. A könyvekbõl csak szavakat olvasott, de a
munka derekasan haladt elõre és két esztendõ múlva kijelentették róla,
hogy a legnagyobb szobrászok géniusza vajudik a mûveiben.
Egyebekben boldoggá tette, hogy csak tisztelõi, csodálói és barátai
vannak s egyszerû paraszti modora nem árt a nimbuszának és szavai
helyett aktjait és kompozicióit mérlegelik. Mindenki szerette s ennek õ
tiszta szívbõl örvendezni tudott, nem gondolván arra, hogy a
talentumokat mindenki támogatja addig, amig felülrõl kezelhetik és
hátára kapaszkodva, vele szemben a protektort játszhatják.
És eközben eljött az asszony is. Nórának hívták, rajongó, hibátlanul
szép, ragyogó fekete szemû, de tehetségtelen kis szobrászleány volt, aki
egyenesen felkínálta neki az elsõ szerelem égi ajándokát. Róla mintázta
európai hirü alkotását, Nausikaat, amint Odysseus elõtt a tenger partján
megjelenik. Ekkor fogamzott meg elméjében, hogy dombormûben
illusztrálja majd e homerosi kalandor naiv hõstetteit, amelyek az õ
gyermekded kedélyét mindennél jobban érdekelték.
A szobrásznövendék Nóráról mintázta elsõ remekmûvét, de többé
sohasem merte modellnek használni szerelmét. Oly magasra emelte õt
áhítatos rajongásában, hogy elrémült attól a gondolattól: a világ szájtátó
bámulásának kitenni az imádott test intim titkait. A férfi féltékenysége
bizonyára nem egy remekmûtõl fosztotta meg az emberiséget, de
Dömötör azt tartotta, hogy a mûvész minden dicsõségénél többet ér,
hogy Nóra szépségének misztériuma egyedül csak az õ számára

nyilatkozik meg. Mikor aztán Nóra kiszakadt a Hellmer-iskola
kötelékébõl, Dömötör szomorúan utrakelt, hogy Párisban, Rómában és
a görög földön tanulmányozza az antik szobrászatot. Most, hogy már
nem látta, hideg fejjel tudta rekonstruálni Nóra testének klasszikus
szépségeit és belevitte azokat az antik istennõk elgondolásába. Úgy
érezte, hogy most, az elviharzott szenvedélyek után, tökéletesebben
látja az élõ remekmûvet is. Rájött, hogy a nagy mûvészethez szükséges
a szerelem; de az is kell, hogy a szerelem már a múlté legyen a
remekmûvek születése alkalmával. Igy van ez minden mûvészetnél,
kivéve talán a zenét. Ámbár ki tudja? Minden ember egy individuális
kis világ és bolond az, aki az összes teremtményeket közös törvény alá
akarja vonni az õ gõgös tudákosságában.
Az bizonyos, hogy Dömötör János hamar európai hírû szobrász lett.
Hazahívták Pestre, a kormány kinevezte professzornak, a király
rendjelekkel tüntette ki, de a mûvész legjobban annak örült, hogy
özvegy édesanyját felhozathatta Gyergyószentmiklósról és
vasárnaponkint, mint a müncheni Stuck, cilinderbe, fekete redingotba,
lakkcipõbe gavallérosan kiöltözködve, megsétáltatta a fejkendõs,
feketeruhás, pápaszemes, szelíd öreg parasztasszonyt a dunaparti
korzón és a Stefánia-út lombjai alatt.
Öt évig tartott ez az idillikus élet, akkor a gyenge, beteges anyóka
kivonult az antik istenek, középkori szentek, történelmi héroszok,
államférfiak és mágnásasszonyok márványképmásai közül, ki a
Kerepesi-temetõbe. A mûvész stilizált falusi feszületet állított a
sírdombja fölé, olyant, aminõ Gyergyószentmiklós határán, az út
keresztezésénél állott, sovány, vérzõfejû, töviskoronázott,
kecskeszakállas Krisztussal, amint lába alatt a názáreti Mária zokog a
fájdalomtól. Máriában az édesanyja vonásait örökítette meg, gyermeki
áhitattal úgy vélvén, hogy nincs méltóbb emberi lélek, aki az Úr
lábánál helyet foglalhatna, mint az õ szerelmes szülõje.
Ez volt az elsõ szobra, amelyben az emberek, különösen kartársai és a
kritikusok, számos feltünõ és sajnálatos hibát fedeztek fel és gáncsolni
sem átallották az alkotóját.
--A Mestertõl bizony többet várt volna az ember. A Krisztus

határozottan csúnya, Mária pedig unalmas.

III.
János tehát szédítõ gyorsasággal haladt a siker meredek országútján
felfelé, fel egészen a Van Roosen bárónõ szerelméig, a zuglói
villáig,--a fejedelmi vagyon, a dicsõség és a kortársak ébredõ
irigységének, az ifjú és improduktív esztéták lekicsinylésének zenitje
felé, Dömötör maga is megdöbbent, néha a saját nagyságától és
homályosan érezte, hogy a talentum, mihelyt ledobja hátáról a
rákapaszkodott protektorokat, kezd ellenszenvessé válni és kihívja
maga ellen a gyûlöletet. Pedig mindent elkövetett, hogy elkerülje a
feltûnést és rendes ember legyen, ahogy azt a nagy Ruskin elõírja.
Belátta, hogy legokosabb, ha az ember jegyzõkönyvet tart magának és
minden reggel beirja a naplójába: hányadika van és esik-e az esõ;
simára fésüli az erkölcseit; elõbb a mellényét húzza fel és csak aztán a
kabátját; naponta néhány juhbõrbe kötött könyvet vásárol és szivarját
nem az égõ végével fogja a szájába; csinos ruhát hord és kifújja az orrát,
ha náthás.
Mindezeknél fogva egymást érték a nyakába zúduló kitüntetések és egy
este a szépmûvészetek minisztere magához hivatta és közölte vele,
hogy megkapta a szükséges szavazatokat az akadémiai tagsághoz.
Dömötör, aki egyszerû lelkû férfiú volt, a gáncsot fájó szivvel, az
elismerést ujjongó örömmel szokta elfogadni. Nagyboldogan ballagott
hazafelé, mint egy mámoros gyermek az elsõ csók után. Sírni, dalolni,
ölelkezni, verekedni, duhaj táncot járni, az egész világot boldoggá
tenni--ezt szerette volna Dömötör s majdnem fülébe súgta a sarkon
gesztenyét árusító kofaasszonynak: akadémikus vagyok, lelkem és
sietek hírt vinni errõl a feleségemnek.
Elõször tehát arra gondolt, hogy a jó hírrel feleségéhez, Van Roosen
bárónõhöz szalad. De eszébe jutott, hogy az most az olasz konzul
estélyen szórakozik. Valaki elõtt pedig ki kell öntenie boldog
büszkeségének túláradó serlegét. Szívéhez legközelebb állott a

Köztemetõ-úti korcsma, Piacella úr és derék kõfaragó legényei.
Kocsiba vágta magát és 15 perc múlva mindenki tudta a vendéglõben
Dömötör szobrász tudományos karrierjének szenzációját.
--Éljen a